Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 33-as doboz
A dac, a szilajság ott lobog Szilái Pistában, ott a bánatát dacolásba fojtó falu rosz- szában. A józan, okos magyar embernek élő képe Pergő 'Péter uram A nagyapádban. Határozottság lüktet Petőfinek csaknem minden alakjában. Büszke is ez a faj; mint az a halvány katona, a ki tisztje gunyolására eeak annyit szól: kipiroslik még ma arca, hogyha nem egyébtő], ellenség vérétől. Vagy mint az a kis béres, a ki kevélyebben iil a vendégoldalon, mint lován a huszár.: Vagy mint Szilveszter, a ki nem ismer magánál nagyobbat, nem ismer kisebbet. A komoW méltóság koronája ragyog a Bolond Istók aggastyánjának fehér fején. A magyar hűség Andorlaki szolgájában, Jancsiban ölt testet. (A hóhér hötele.) A maradiság ócska várába Mstyázottan éli le napjait a magyar nemes, Pató Pál ur, meg az írástól fázó Fegyveres Tamás. Elzüllött, nemtörődöm ember Csigolya Dani, a Fakó legény, pej leány örökivó magyarja. Magyar hetykeség berzeng Pinty urfi- ban cß Biró Julisban. Az egészséges, reális magyar szerelem két Petőfi-alakja Panni meg Ferkó A nagyapái-ban; harmadik: Fegyveres Piroska A táhlabin5-ban. Erősebb érzékiség lobogtatja már a halász Lidi vérét, a ki hajlik az urfi szavára. Magyaros vendégszeretettel ad szállást a garabonciás diáknak a Bolond Istók aggastyánja. Hazáját jobban szerető magyar lehet-e, mint a rokkantságát sirató Péter bátya; vagy a Lengyelországból hazalovagló Lenkei és százada ? De komikum is tarkítja a magyar életet. A Furcsa történet öreg parasztja, a kedves vendégek, Megyeri, Orbán, Ambrus gazda, a jó tanító, a helység kalapácsa és társai: a magyar félszegségnek és rövidlátásnak szerető szívvel festett alakjai. Mégis talán legbecsesebb, mert legmélyebbről fakadó érzésünk: a humor. Kétféle humor van: édes és keserű. A Petőfié inkább édes, mint keserű. A magyar embernek olyan velejárója a humor, mint a napnak a melegség. Igazi magyar lelket úgynevezett csendes humor nélkül elképzelni sem tudunk. Petőfinek itt csak három humoros alakjára mutatunk rá. Az egyik Lehel, mikor áldomást mond a németre. Mikor már a komoly éltetések elzajganak, feláll szép lassan, hosszút simít bajuszán, szakállán, arcát mogorva ráncokba szedi, hogy lelke annál vido- rabban verhessen szárnyaival. S elkezdi köszöntőjét. Eláldja a németet minden jóval, de úgy, hogy az áldásoknak hátulütője van s mindig az eláídottra vág. Egészen népi motívum, a magyar betlehemesek köszöntéseiben találunk ilyeneket :
