Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 33-as doboz

(Cselszövőt néni is tud rajzolni; Boricsa, Pred- szláv á ja rögtön kikottyant jak, mit akarnak.)] Arany közvetetlenül, drámai módon nyitja meg hőseinek zárt lelkét, Petőfi maga szokta elmondani személyeinek külső és belső tulajdonságait* mint a mesélő magyar nép. De vannak drámai jellemzései is; a magyar nemes, Panyó Panni, Pál mester, a faluban utcahosszat mulató legény története: egy-egy drámai magánbeszéd. Személyeiben, mint benne is, mindig az érzés a főj mely rendesen Cselekvésbe csap át. Gondolkozás, töprengés távol van az ő magyarjainak a leikétől. Valami keleties fatalizmussal viseli mind a maga sorsát. Azért ragad egyszerre más világba bennünket az apostol, a kiben csakugyan alig van magyar vonás, ha csak a dac, az élhetetlenség és a szónokiasság nem az. Személyeiben elveit, gondolatait, érzéseit szokta megtestesíteni, azért gyakran szóba is áll velők, mig történetüket beszéli. A Pesten járt öreg magyarban Petőfi lázong, Hunyadi László fölkiáltásában a királyok ellen: az ő haragos szavát halljuk. Ambrus gazdát megszólítja: hova siet oly nagy széllel ? Sári néni ifjúságát visszaemlegeti: „hej, mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!“ A könyekre fakadó Péter bácsit szerető szívvel gúnyolja: ez hát a nagy hősködés vége! Ebből is kitetszik, milyen közel érzi magát hozzájok. Ez a közvetetlenség, ez a bensőség elömlik minden történetén s éppen úgy jellemzi a költőt magát, mint a jellemezte személyeket. Egyénisége oly erős sugárzású nap, hogy mindent és mindenkit a maga; fényével önt el.

A jellemzésben képzeletének különösen fes-i tői ereje ragyog. Szereti külsőképpen leírni az. embereit. Ott van például a jó tanító: kopasz tarló a feje, az orra borvirágos; ácsorgó bajusza csáléra és hajszra áll; fakó zrínyijét még valamikor Árpád idejében készíthették, pogányfej nyi gombok lógnak róla, zsinórral bőven ki van terem tettézve ; nadrágja szűk, de sovány lábán egy kicsit mégis pőtyögösen áll. Vagy ott van Sári néni, egész kis festmény: a küszöbön guggol, varr; az orrát pápaszem nyergeli; arca olyan, ráncos, mint hajdan a szoknyája volt; haja tél,' fehér, mint a fehérített vászon, borzas; mint a gólyafészek; szeme befelé vette útját s odabent oly szomorún pislog, mint a lámpa a beroskadt sírban. Kebele puszta rónaság, alatta a szív csak