Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 33-as doboz
2 Néptanítók Lapja. 46 szám. akarván elfeledni a másikat. A szobor, az ereklyetár dicsősége sohasem szólhat tisztán a költőnek; folyvást emlékeztet az emberre és épen ezért csak azok érdemlik meg, akikben az ember is kiváló volt. Kétségtelen, hogy Vörösmarty költészetének nagyrésze — a Szózatot leszámítva— már ma sem közkincse a nemzet millióinak, s bizonyos, hogy legszebb hőskölteményeinek ismerete is folyvást szűkebb körökre szorul. Még talán lírája, melyet eddig nem méltányolnak eléggé, remélhet az irodalmi ízlés, műveltség növekedésével új életet, új közönséget. Es ez az, ami a szobornak, mint az ember dicsőségének, fontosságát növeli. Feledésbe merülhet, érthetetlenné, unalmassá válhatik egy késői, szárazabb kor előtt nyelvének, fantáziájának ereje, bája — de a szobornak mindig lesz mit hirdetnie. Kiről fog beszélni ez a szobor? Egy ideálisan tiszta gondolkozásé ifjúról, akire nézve a szeretet, mellyel anyja iránt viseltetik, kötelességet is jelent, hogy az egész női nemet szentnek, magasztosnak tartsa; akit szerencsétlen szerelme a legtisztább, legszebb női alakok alkotására ihlet költeményeiben. Beszélni fog a hazafiról, akit kora ifjúságában lángra lobbant az a vágy, hogy hazája népében történeti emlékeken épülő nemzeti önérzetet ébresszen műveivel, fölkeltse biztatóul régi dicsőségünk homályba vesző emlékeit s a magyar nyelv zengzetessé- gét legmagasabb fokára emelve, mint költő, mint nyelvművész is egyedül hazájának használjon. Beszélni fog a férfiúról, ki a hír, a dicsőség tetőpontján állva, egy pillanatig sem szédült meg saját nagyságától; nemcsak elhitte, hogy lehet nála nagyobb költő, de kijelentette, hogy nem szeretne mint a legnagyobb magyar költő meghalni. És tudjuk, hogy ez nem szófia besjzéd volt: Petőfi Sándort, a Debreczenből egy füzet verssel Pestre gyalogló éhes diákot Vörösmarty fedezte föl, ő tette lehetővé költeményei kiadását és mindvégig hű barátja maradt. Ha másért nem, azért is szükség van arra a szoborra, hogy mindég eszünkbe juttassa az időt, mikor még ilyesmi megtörténhetett ! Petőfi szobra, egy elmúlt művészi korszak tiszteletreméltó, de elavult alkotása, nem gondol arra, hogy ezt az ezer színben pompázó tüneményt minél több oldalról mutassa be nekünk. A „Talpra magyar“ szavalóját látjuk benne; még csak költőjét sem. Lehetne egy pózoló színész szobra is. És ezért jó, ha a ke- gyeletes közönség elzarándokolhat egy helyre, ahol minden tárgy róla, az emberről és a költőről beszél — az emberről és költőről, kik soha annyira összeforrva nem voltak más valakiben, mint őbenne. Szükséges, hogy bele tudjuk képzelni magunkat a levegőbe, a környezetbe, melyben ez a csodálatos ember élt; az ő végtelenül finom, minden érintésre izgalomba jövő lelkét a legapróbb csekélységek is megmozgathatták; minden csekélységet ismernünk kellene' hát az életéből, környezetéből, hogy költészetének mingen vonatkozását megérthessük, átérezhessük.És a Petőfi életének, költészetének ismerete nemcsak kegyelet dolga és nemcsak azokra tartozik, akik közelebbről érdeklődnek az irodalom iránt. Ama kevesek közé tartozik ő, akiknek szinte minden sora elavulhatatlan nemzeti közkincs; akiket ismerni nem szép, vagy nemes dolog, hanem a kultúra elemi követelése. És ezért van oly nagy kultúrális jelentősége annak a szobornak, annak a háznak. Az egyik megállít rohanásunkban és foglalkozni kényszerít egy költővel, akiről már-már csak általános szólamokat kezdtünk tudni, pedig sokkal többet érdemelt. A másik módot ad arra, hogy bensőségesen, közelről érintkezzünk egy nagy szellemmel, melynek a maga tiszta érintetlenségében a közelségtől sincs mit félnie.
