Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 33-as doboz

Száraz barlangkórót kerget felém a szél,

Láttára lelkemből fájdalmas sóhaj kél! . .

Azokra gondolok, kiket messze, távol Balsorsok így üldöz, ... jó Isten tudná, hol!

Tarló s sárgult gyepek mellett zöld hetesek.

Önkénytlen megnyilik szivem a reménynek;

Hisz hol most halál van, élet lesz ott újra :

Jó az Isten! . . ad még derűt a borúra.

De mi zúg fölöttem, mintha vihar kelne Fönn a levegőben, . . . meg is érint szele?

Ah! egy holló sereg végzi repülését,

S ellepi a remény zöldellő vetését.

S a tőidre, melly előbb ollyan ékes zöld volt,

A leszállóit sereg fekete fátyolt vont,

S tépik az ujkelést, a csirát kivájják . . .

Mért nyitá meg Noé hollóknak a bárkát!

Hová nem jutottam, . . . most látom csak végre :

Asztag oldaláról, Ararát hegyére.

De ha volt Ararát hegye a világnak,

Ararát hegye ez asztag a pusztának.

Innen küldöm én szép árva gondolatim,

Az én szárnyaszegett szelid galambjaim.

Lesz-e valahol hely, a hol majd leszállnak ?

S hoznak-e magokkal számomra zöld ágat?

Fájdalmam felhője meg fog-e szakadni?

Bánatom özöne meg fog-e apadni?

Lesz-e hely hol élet-bárkámat kikötöm?

Avvagy csak bujdosó maradok e földön ?!

De mig a fejemet illyeténkép töröm A jövendő fölött, és csomóba kötöm Zavart gondolatim szaggatott fonalát :

Megdézsmálhatják a rám bizott garmadát. Petőfi István,

/