Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 33-as doboz

Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan,

De biz nem törődtek ők ott tejben, vajban, Rengeteg erdőkben magas füvek nőttek, Nyargalőzó vadak nem tiporták őket,

A bol meg kellett vén 16, barom számára, Vala a mezőkön a legelő árva.

Kapják hát magokat, szedik a sátorfát, Indulnak keresni hol vagyon jobb ország.

13.

Tőlük napnyugatra — igy szól a bír szája — Fekszik Attilának egykori országa,

Szörnyű Attilának, istenostorának,

A magyar nemzetnek dicső ősapjának. Fölkeresik, abban állapodtak meg, Fölkeresik, akár meddig távelyegnek,

És ha ráakadnak visszaszerzik aztat,

Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.

12.

14.

Volt közöttük egy bölcs, józan' ember, Álmos, Ezt szólították föl: „Vezess minket már most. Józan okosságod vezéreljen bennünk,

Ha lehetséges a kivánt földre mennünk ;

Mint a daru sereg az elöljáróját,

Úgy követünk téged ország világon át,

Mig nem látjuk magunk a Tiszafolyóban,

Hol Attila alszik bárom koporsóban.“

15.

Elfogadta Álmos a vezéri tisztet,

A magyarság véle vándorolni kezdett.

Meddig vándoroltak ? a jó isten tudja;

Mint a csillagok közt a nagy országutja,

Itt alant a földön oly nyomot bagyának Magok után hosszan a merre csak jártak . . . Csakhogy nem fehér volt e nyom, mint az égi, De sötétpiros, mert vérrel festették ki.

16.

Esztendők múltán nagy hegygerinczen álltak, A hegy tetejéről tengersikra láttak.

„A határt elértük !“ mondá Álmos nékik, „Tekintsetek ott arónaságon végig,

Birodalma hajdan ez volt Attilának,

E begyeket hívják a Kárpát sorának.

És itt bála neked, magyarok istene,

Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme !

17.

Megvénültém immár, fejemet hő fedi,

Fehér a fejem, mint e Kárpát begyei ;

Rólok abavat a tavasz leolvasztja,

De a fejem havát le nem olvaszthatja.

A méltóságot átadom, mit adtatok,

Az uj csatákra nj vezért válaszszatok;

Kám nézve két határ e hely bizonyára : Jövendő hazánk és életem határa.“

(Folyt, köv.)

Petőfi.