Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 32-es doboz

___„„ uuvxuitjj. megaiiani es ezért is, de mert

j

ogosulatlannak és megokolatlannak ismerték fel éppen csak a nemi különbségből származó alárendelt helyzetüket, szabadulni akarnak a

.1.i fnMTjr i ui<, nogy a lóriinak es a

nőnek egyaránt v. Tinák természetes erősségei és gyöngeségei, a -lelyek részben a szervezet és az abból fólyd sajátosságok különbségéből erednek (a mely különbség megszüntetésé- ——■——- n —

.............i ■ .

e

maiigat, innielyt a nő versben és prózában hirdetett e tökéletességének következéseit is levonni akár ja és — a mai férfiak álláspontján beszélve — föl akar emelkedni a lábainál heverő, egy-egy »kegyéért« magamagát, családját, jelenét, jövőjét

például Arany János »Szentivánéji álmá«-t az angol eredetihez mérte, annak elcsodálkozva kellett rájönnie, hogy akármekkora remekmű a magyar költő munkája, szellemre, lélekre, azokra a szóval körül sem irható tulajdonságokra nézve, a mikkel Arany Shakespearetől, egy nagy magyar költő egy nagy angol költőtől, de bár csak egyik ember a másiktól is különbözik, egészen más valami alkotás az, mint az eredetije. És ha nem mint egészet méri egymáshoz a kettőt, hanem külön összehasonlítja a soraikat, a mondataikat, a képeiket, akkor belátja, hogy legapróbb részleteiben is mennyire különböző a két alkotás.

Igaz, hogy egyformán áll ez a prózai fordításra nézve is, egyáltalán minden olyan kísérletre, a mely egy idegen lélek hangszerén igyekszik megszólaltatni egy más lélek egyéni hangszerére irt dallamot. Csakhogy a prózai fordításnak megvan a verses fordítással szemben az a nagy előnye, hogy a maga alacsonyabbra tűzött czélját jobban meg tudja közelíteni. A prózai fordítás nem igyekszik az eredeti költemény megfoghatatlan tulajdonságait, a zenéjét, a hangulatát visszaadni, s azonfelül még a megfoghatóját, a tartalmát is, hanem csakis erre az utóbbira szorítkozik. És a költemény tartalmán nem csupán a gondolatbeli és érzelmi tartalma értődik, hanem a kifejeződésük is, képekben való megjelenésük. És ez már nagyon sok. A ki ennyit hiven, pontosan s a fordítás nyelvének szellemével sem ellenkezően bele tud menteni a maga nyelvébe, az az eredeti költeményből körülbelül mindent megmentett. Azért nem tagadható, mindig sokan lesznek azok, a kik a leggondosabb és legmiivészibb prózai fordításra is azt mondják ; »Hiába, nekem ez nem költemény, bennem ez nem kelt visszhangot, az én lelkemben

ezek a prózai s<— nem muzsikálnak«. Az

ilyenek — az olvr ók zöme — örök időkig igazolni fogják a vl ójában abszurd verses fordítást. És igazolni fogja a nagy verselő művészeknek ambicziőja is, mely a verses fordításban néma feladat belső lehetetlenségét látja, csak a feladatnak izgató nehézségeit. De ha a verses fordításnak jövőjét nem kell is félteni, a prózában fordítás szükségessége csak annál nyilvánvalóbb. Azojk számára pedig, a kik az idegen nyelvű eredetihez hozzáférkőzni nem tudnak, teljességgel nélkülözhetetlen, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy lehetővé teszi a verses fordítás ellenőrzését.

Minden igazoló) érvelésnél jobban megvédi azonban az igazát maga a fordítás, ha jó és lelkes munka. Norsk Umberto fordítása pedig az. Filológusi pontossággal szólaltatja meg olaszul a magyar költőt ; a hol csak lehetséges volt, hü megfelelőjét kereste meg az eredeti fordulatainak. Hogy nem mindig volt lehetséges, az nem ő rajta múlt, hanem a két nyelv egészen különböző természetén. Talán nincsen még egy irodalmi nyelv, a melyikben a nép idiómája oly otthonos volna, mint a miénk. Tudjuk, hogy éppen Petőfi volt az, a ki a nép nyelvét »szalonképessé« tette irodalmunkban. Az olaszban ezt senki sem cselekedte még meg. Ott a nép nyelve megannyi dialektus, a melynek sokszor nagy és értékes irodalma is van, de a melynek nyelvi anyaga nem kiegészítő része a tulajdonképpeni irodalmi nyelvnek. Petőfi nyelvének népiességét azért az olasz fordítónak csak megközelítőleg visszaadnia is rendkívül bajos, gyakran teljes lehetetlenség. Ulyenféle népies tulajdonsága Petőfi stílusának például az ellyptikussága és a magyar népdalnak az a sajátsága, hogy a képeket, vagy egyazon hasonlatnak részeit nem

kapcsolja egybe, hanem egymás mellé rákja. Első olvasásra az ilyen sorok logikátlanoknak, legalább is homályosaknak tetszenek, csak esz- mélkedve jut rá az ember, hogy a belső logikai összefüggésben nincsen hiányosság, mindössze az olvasóra, vagy a hallgatóra bízta a költő a kihagyott kötőszavak, vagy egyéb magyarázó beszédrészek beillesztését. A fordító azonban ebben nem követheti a költőt, mert nyelvének szelleme ellen vétene vele, s mert az a feladata, hogy fordítását mentői kevésbé idegenszer üvé tegye. Ezért a magyar olvasóra bízott kihagyásokat ő maga kénytelen pótolni az olasz olvasó számára. Norsa a kihagyásoknak ezeket az áthidalásait igen helyes érzékkel és nagy mérséklettel oldotta meg.

Fordításának legértékesebb tulajdonságát tartalmi hűségén túl abban látom, hogy bár prózába forgatja át a verset, az eredetinek gondolatritmusát, a költeménynek azt a belső zenéjét, melyet nem a hangsúly váltakozása ad, hanem a szavaknak tartalom szerint való csoportosítása, hiven követi Norsa. Ez csak úgy vált lehetségessé, hogy sorról-sorra haladó fordításában ragaszkodik az eredetinek verssor beosztásához : a sor végén felében maradt gondolatot, vagy képes kifejezést ő is átviszi a következő sorra, s általában a szótagszám kivételével az eredeti költemény egész architektúráját gondosan megtartja fordításában. Ennek köszönhető, hogy Petőfinek nem egy költeménye prózává alakultán is megmaradt költeménynek, sőt éppen a legszebbek és legfon- tasabbak, azok, a melyeket Petőfire nézve legjellemzőbbeknek szoktunk tekinteni, a »Szeptember végén«, »A Tisza«, »A puszta télen«, az »Egy gondolat bánt engemet« és egyebek.

Fordításának értékét Norsa gondos tárgyi jegyzetekkel növelte, a melyek arról tanua-