Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 32-es doboz
6 megyei eled fold társulatnál a védelem"” sikeres volt. A Csopelszigeten a megkezdődött apadás folytán a helyzet javult, de még erősen védekeznek. Az alsóbb szakaszon veszedelmesnek jelzett helyekre, úgy mint Mohácsra Bertalan Lajos osztálytanácsost és Vigh Dezső kir. mérnököt, a dusnoki zsiliphez Lisznyai Tihamér műszaki tanácsost, a szentistváni töltéshez Filep Károly kir. mérnököt küldte ki a földmivelési miniszter. ~ Petőfi Tordán. yú/rBudapest, szept. 23. ■'** ..“Özvegy Várady Károlyné úrasszony, néhai Miklós Miidós tordai református lelkész leánya lapunk számára leirta azokat a napokat, melyeket Petőfi az ő növendókleány korában házukban töltött. A költő élete utolsó esztendejében, többször megfordult Tordán s mindig Miklós Miklós ottani református lelkész vendége volt. E vendégszerető házban hagyta feleségét és gyermekét akkor is, mikor Bem után sietett, hogy annak seregében haljon meg a hazáért. Először 1848 októberében látogatta meg a tordai papot. Az ismerkedés igen eredeti volt. Miklós látogatóból ment hazafelé, mikor egy kocsiról valaki éles, de kissé orrhangon azt kiáltotta: — Szervusz Miklós Miklós !■ Vendéged leszek, mert Pestről Szigligeti, Lisznyai és Kovács Pál, Erdélyből pedig Teleki Sándor ajánlották ezt nekem. Miklós a kocsihoz közeledett, köszöntötte az ismeretlent s igy szólt: — Isten hozta, szivesen látlak, de azért óhajtanám tudni, hogy ki vagy ? — Én Petőfi Sándor vagyok — mondotta a vendég s nagy könnyűséggel leugrott a kocsiról. Persze nagy örömmel hallotta a pap ezt a nevet. Másodszor 1849 március 28-án látogatott el Petőfi a vendégszerető papiakba, mikor Debrecenből, hol Bem futáraként tartózkodott, visszasietett az erdélyi seregbe. Váradyné több epizód közt ezeket írja e látogatás alkalmából : Másnap estére házunk néhány barátját meghívta hozzánk atyám. Midőn közölte Petőfivel, ő úgy nyilatkozott, hogy örülni fog, ha a meghívottak oly emberek lesznek, a kik nem fogják őt szemébe dicsérni. Az ovációkat kerülte és gyűlölte. Ezt bizonyítja az is, hogy midőn egy este atyám társaságában fölment a tordai kaszinóba, kikötötte, hogy senkinek sem áralja el kilétét. Úgy is történt; s csak mikor már kimenőben voltak, mondta meg atyám egyik barátjának (ha jól emlékszem. A. János kartársának) az idegen kilétét, persze nem diskréció kikötésével. Mint atyám később elbeszélte, már a lépcsőn voltak, midőn riadalmas meglepetés hangjait hallották hátuk mögött; de Petőfi sem volt rest; atyámat karon ragadta és a szó szoros értelmében magával vonszolta. Ez alkalommal látták nála neje arcképét, melyet mindig magá/al hordozott. Sokat beszélt övéiről és különösen Zoltán fiáról, kit a rajongásig szeretett. — Majd a nyáron elhozom őket is — mondotta — tudniillik, ha terveim sikerülnek. Tordán, március 30-án irta A2 erdélyi hadsereg cimü költeményét. * A költő el is ment családjával Tordára, de akkor, mikor a sors már csak néhány napot szánt neki az életből. Julius 20-án érkezett Tordára feleségével és fiával. Késő este mind ágyban voltunk — hja Váradyné — midőn kocsizörgést és a hosszú folyosón lépteket hallottunk. Az ajtó zárva volt, valaki zörgetett és egy ismert hang atyám nevét kiáltotta. — Ez Petőfi Sándor! mondotta atyám s magára rántva hálókabátját és a szemben jövő cseléddel ajtót nyittatva, vendégei elé sietett. Ok voltak: Petőfi-család. Én csak reggel láthattam őket, a kis, hót hónapos Zoltánt, gömbölyű karjaival, Juliska nénit, a mint mi Petőimét neveztük s a már ismert és bálványozott Sándor bácsit. Másnap reggel még egy idegen vendég érkezett hozzánk. De ugyan ki sejtette volna e körszakállas, kék atillás emberben a kor legjelesebb tragikusát : Egressy Gábort ? Emlékezem, mint versenyeztek Petőfivel a tollf é ' >: 7J BUDAPESTI HÍRLAP. (265. ez.) labda játékban, hogy melyik fogja ki többször egymásután a felhajtott labdát? A győztes Petőfi lett, mert mig Egressy tízszer, addig Petőfi tizennyolcszor találta. Kirándultak a tordai hasadékba is, miről atyám a későbbi években is sokat beszélt. Itt Petőfi, mikor a szikla-uton nélkülözhetetlen, fűzfából hevenyészett botot kezébe vette, igy szólt: — Úgy sem érintkeztem idáig fűzfával soha. Valami csekély véleménykülönbség is merült föl közte és neje közt itt. A ki ismeri szülőföldem természeti ritkaságát, a tordai hasadékot, az tudhatja, mily nehéz néhol az átkelés a sziklauton a túlsó partra. Petőimé minden áron át akart menni a vizen, a hol a hidat néhány kődarab helyettesítette, melyek jó távol voltak egymástól. Egressy, a ki lovagjául szegődött, támogatta őt óhajtásában. Petőfi, látva, hogy az átkelés némi veszedelemmel is járhat, igy szólt nejéhez: — Juliska, megharagszom, ha átmógysz. Erre az asszony vállat vont s azt felelte : — Jól van, de én úgy haragszom meg, ha át nem megyek. Természetesen az asszony győzött. Emlékszem, hogy Petőfi egyszer fia mellett, a földre terített pokrócon feküdt s igyekezett a gyermek gagyogását kedve szerint magyarázni, hogy most azt mondja: tata, mama, nem stb. Egyszer a gyermek valami ilyes szót gagyogott: eladta. — Jól van, kis fiam, — mondotta Petőfi, — tanuld meg ezt a szót, mert az életben igen gyakran fogod hasznát venni. * Mintha most is látnám azt a helyet a szobában, a hol utolszor állt elutazása reggelén. És családját szüleim gondjába ajánlotta e szavakkal : — Még csak Arany János volt az az ember, a kire rábiztam családomat. Elment, hogy ne térjen vissza soha; ott látta családját utoljára. Petőimé két levelet kapott tőle a táborból. A szerencsétlen segesvári csata után egy szép este vacsoránál ültünk. Petőfiné melegről panaszkodott s kiment a folyosóra. Egyszer egy cseléd azzal jött be, hogy atyámat egy lovas úri ember hivatja. Mindnyájan az udvarra siettünk. Ott állt M. S. tajtékzó lovával. — A segesvári csata elveszett, mondotta. — És Petőfi? kiáltotta anyám. — Petőfi elesett, felelt a lovas és elvágtatott. — Nem hiszem én azt, szólalt meg egy csengő női hang a folyosó felől. A Petőfiné hangja volt. — És miért nem ? kérdezte atyám. Hisz ő is ember volt! — Nem, az lehetetlen! — felelte Petőfiné. Nekem sejtelmeim lettek volna s az én sejtelmeim nem csaltak meg soha ! — Szegény asszony! Sejtelmei — úgy hiszem — nem igen sokáig ringatták csalódásban. Augusztus végső napjaiban megváltunk Petőfi nejétől és fiától, mivel az asszony vonakodott Kolozsvárról, hova az orosz elől menekültünk, velünk Tordára visszajönni. Budapesti Hírlap 1899 október 1-ével uj előfizetést nyitunk lapunkra. Előfizetési ára a magyar korona országaiba, Ausztriába, és a megszállott tartományokba : Egy hónapra .... 1.20 Negyed évre . . , . 3.50 Félévre .... 7.— Egész évre .... 14.— Portótöbblet a külföldre: Németországba és Szerbiába negyedévre 1 forint 20 krajcár. A többi országba negyedévre 2 frt 40 kr. Kérjük azokat a t. o. vidéki előfizetőket, kiknek előfizetése szeptember végével lejár, hogy a lap megrendelését minél előbb meg- njitani szíveskedjenek. Lakhelyüket változtató helybeli, valamint vidéki előfizetőinket is arra kérjük, hogy régi címüket velünk tudatni szíveskedjenek, nehogy a lap küldése fennakadást szenvedjen.
