Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 32-es doboz
6 Néptanítók Lapja. 12. SZÁM. mely nélkül semmi téren sem lehet boldogulni; hogy e hazában magyar nemzeti érzület és a magyarnyelv tudása nélkül senki semmire sem számíthat. Társadalmi mozgalmat kell teremteni, mely ennek az eszmének áll szolgálatában. Oda kell hatni minden irányban, hogy e hazában lehetetlen legyen minden francia madma- zel, angol „guvernant“, német nevelő vagy nevelőnő, mert ezek mind-mind a magyar nyelv és a magyar hazafias szellem rovására élősködnek itt. Ne vigyék a magyar anyák leányaikat külföldre, cseh, német leányneveló- intézetekbe, maradjanak itthon, mint itthonmaradtak a magyar nagyasszonyok. Jönni kell — hiszem, hogy jönni is fog — e téren is egy igazi nemzeti purifikáció, melynek nyomán, a ma idegent majmoló, külföldiért lelkesedő, idegen kultúrát éhező vagyonos és főúri esa- ládaink körében is otthonra talál a magyar nemzeti kultúra s magyar lesz teljesen az a nemzedék, melynek jövendő köztevékenységétől függ a nemzet s a haza sorsa. Föl e téren is a munkára! KÖNYYESHÄZ. Dramaturgiai dolgozatok. (írta: Gyulai Pál. A Franklin-Társulat, kiadása- A két kötet ára 16 korona.) Gyulai Pál dramaturgiai dolgozatait lapozgatom s az öreg Toldi Miklós képe jelenik meg előttem. Az öreg Toldié, kinek fáradt teste már kívánja a nyugalmat, de még egyszer fölül öreg, csontos lovára, fel ölti régi világból való fegyvereit s vágtat föl Budára, hogy megmentse az ország címerét. A bámuló nép mulatni szeretne a rozsdás vitézen, de a félelmetes alak, az öldöklő harcokról tanúskodó fegyverek tiszteletet parancsolnak. A nép megdöbbenve nyit utat. Az öreg Toldi még egyszer csodákat művel, megmenti a nemzet becsületét ; majd erejével és akaratával föl akarja tartóztatni a rohanva száguldó időt. Ereje ebben megtörik, szomorúan hal el, mint egy özönvízelötti állat utolsó sarjadéka, mely a világpusztulás után nem találja többé ismerős tanyáját, megszokott környezetét, tápláló eledelét. Gyulai Pál már évek óta azzal a szemmel nézi irodalmi és társadalmi életünket, mint az öreg Toldi nézhette a körülötte megváltozott viszonyokat. Mióta nagy irodalmi harcait vívta, sok minden kifejlődött, átalakult, megváltozott. Sajtónk hihetetlen mértékben megerősödött, de e fölvirágzásnak természetes következménye lett, hogy lapjaink legnagyobb része már nem az egész nemzet, hanem csak egy párt, egy felekezet, egy társadalmi osztály, egy csoport érdekeiért, igazságaiért harcol. Régi, féltett színházunk mellé egész sereg virágzó vállalat sorakozott, de e vállalatok nem a nemzeti érzést, az összetartás gondolatát, a múlt dicsőségét hirdetik és erősítik elsősorban, hanem helyet kapnak színpadjainkon a minden népet érdeklő vagy egyes társadalmi osztályok, csoportok fájdalmát hirdető darabok mellett olyanok is, melyek az emberi lélekre több kárral járnak, mint haszonnal. Mi a különböző irodalmi irányok mérkőzésében, az írók nagy számában, az olvasók hihetetlen megszaporodásában, az európai eszmék és a nemzeti irány küzdelmében, összeolvadásában csak gyönyörködni tudunk, mert meg vagyunk győződve, hogy az irodalmunkban ma megnyilatkozó zavar egy igazán termékeny korszaknak megelőzője. Az eljövendő nagy íróknak már nem kell a közönség közömbössége, a nyelv fejletlensége, az elfogultság, a megnemértés miatt elvérezniük; kidolgozott nyelv, müveit közönség, minden iránt fogékony olvasók, hihetetlenül kifejlődött sajtó várja őket. Gyulai Pál könyve visszavezet bennünket a múltba. A múltba, melyet szeretünk nemesebbnek és őszintébbnek, nagyobbnak és tisztábbnak látni a jelennél. Pedig temetőben járunk. A temetőben levő nap fénye rávilágít még egyszer a lesüppedő sírhalmokra, megaranyozza a magasba emelkedő síremlékeket, ráveti fényét a kidőlt fakeresztekre s egyszerre életre kel az egész korszak, fölkelnek a halottak, beleilleszkednek a kor viszonyai közé s büszkén hivatkoznak arra, hogy övék a halhatatlanság. A sírjuk fölött megnyilvánuló eleven, lüktető élet belőlük szívja a táplálékot; tévedésük és erényük, munkájuk, fáradozásuk és törekvéseik nélkül síri csend honolna közöttünk. Nem az a néhány irodalmi munka, melyet besoroztunk klasszikusaink közé, az ő fáradozásuk eredménye, hanem nekik köszönhetjük a nyelvet, melyen beszélünk és írunk, nekik a közönséget, melyet véres verejtékkel lépésről-lépésre kellett meghódítaniuk. És ez nem egyedül a közülök kimagasló óriások munkájának eredménye, hanem az egész táboré, a jeltelen sírokban nyugvó, ma már majdnem névtelen hősöké. De ki tartaná őket számon? Az emberiség mindig igazságtalan volt; szeretett gyönyörködni a tengerből kiemelkedő szigetek pompázó erdeiben, nem gondolva rá, hogy e szigetek hosszúhosszú munkának eredményei s milliók holtteste fölött pompázik az élet. Gyulai Pál több mint 35 esztendő küzdelmes irodalmi életére vet világosságot most megjelent munkájával. Első kritikái még abban az időben jelentek meg, mikor a közönségnek fogyatékos műveltségénél fogva igen nagy szűk-