Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 32-es doboz
WtfFJ 36 Menelik császár birodalma. Irta: Gróf Königsegg Lajos. 23 XLIV. FEJEZET.*) Haza érve, el referáltam a történteket Jenőnek. Délután három óra tájt fázni kezdtem s a tegnapi rosszullét ismét beállitott. Kifeküdtem a napra, mely tropikus hőséget árasztott. Egy félóra múlva úgy kirázott a hideg, hogy nyárfa módjára reszkettem s úgy fáztam, mintha nem is Afrikában, hanem valahol az északi sarkon lettem volna. Két-három óra hosszáig tartott a hideglelés, melynek elmúlta után ismét teljesen egészségesnek éreztem magamat. Természetesen nagy adag chi- nint vettem s elhatároztuk, hogy néhány napig, inig sikerül a lázt elnyomnom, itt maradunk. Jenő barátom kitörő örömmel értesült erről. A vidék gyönyörű, viz hőven van, a bensziilöttek barátságos indulatnak, igy tehát nyugodtan maradhatunk. Különben is a viszony közöttünk s a benszülöttek között órá- ról-órára bensőbb lett. Táborunkban állandóan hemzsegtek a vendégek s időnkint közkívánatra meg kellett közöttük jelennem, hogy újra s újra megbámulhassák a fehér embert. Következő napon Mangasa látogatott meg bennünket s nagy csodálkozással szemlélte fegyvereinket. Ha csak egy fölösleges fegyverem is lett volna, neki ajándékoztam volna, ezzel túlholdoggá téve a derék férfiút. Estére Mangasa meghívott, bennünket egy ünnepélyre, melyet tiszteletünkre rendeztetett s melyhez megjelenésünket kilátásba helyeztük. Déltán isinél kitört rajtam a láz. Bár már gyengébb mértékben, mely hatást a chininnek tulajdonítottam. Estefelé dobszó hallatszott a község felől. Ez az ünnepély kezdetét jelentette. Jenővel együtt felkészültünk s néhány szolgától kisérve, gyalog a faluba sétáltunk. A íó-ok kunyhója mellett álló óriási fa alatt együtt volt már az egész lakosság. Mangasa elénk jött s üdvözölvén bennünket, sátrához vezetett és bemutatta ityftyo feleségeit, számszerűit vagy nyolcat. Midőn csodálkozásomat fejeztem ki e nagy szám fölött, Mangasa mosolyogva jegyezte meg, hogy a-vidéken van még vagy harminc felesége, de hogy hány, azt biztosan nem tudja. Kérdezősködtem, hogy hogyan jutott a sok aszonyhoz, mire Mangasa a következőket beszélte el. E vidéknek ő koronázatlan királya. Ha egy leány megnyeri tetszését, elküldi hozzá bizalmasát, ki megköti az alkut. Egy leány ára öt és ötven tehén között váltakozik. Ha sikerült az árban megegyezni, a vőlegény barátaival egy meghatározott napon megjelenik a leány házánál s egy bizonyos dalt énekelve, megkérik ö nagysága kezét. A leánynak már előbb összegyűlt rokonai egy dallal válaszolnak, mely vagy beleegyező vagy elutasító. Ha beleegyező, vagyis, ha a kellő számú hibátlan tehén megvan, úgy elhozzák a nagy dobot s ennek hangos szava hirdeti nemsokára a megkötött frigyet, melyhez semmilyen egyéb formaság nem szükségeltetik. Ha már most valakinek annyi á felesége, hogy nem férnek meg a házában, akkor kitelepíti őket birtokaira, ahol sátrat épít számukra, ellátván őket élelmiszerekkel és szolgákkal. Mangasa feleségei is ily módon: voltak elszórva s csak nyolc legutolsó időzött otthon. A gyermekek semmilyen jogot nem örökölnek. A férj halála után a birtokolt fekvőség az özvegy tulajdonába megy át. hogy Mangasának hány gyermeke van, e kérdésre nem tudott válaszolni. A nagy fa alá telepedtünk, hol már százával tolongtak a község lakói. Teljes díszben. A hölgyek réz kar- és lábpereceket viseltek. Egyéb nem is volt rajtuk. Egyszerre hát nagy dob szólalt meg s ezek többé el sem hallgattak. Helyét foglaltam Mangasa és nyolc felesége között, kik közül kettő tűrhetően csinos is volt. A legfiatalabb asszony bájos mosoly kíséretében átnyújtott egy tökből készült edényt, melyből élőbb egy keveset sziircsölt. Fekete nagy szemeit szívesen és barátságosan nyugtatta rajtam, mi Mangasának látható örömet okozott. Az edényben maradt még egy kevés az italból. Ezt az asszonyka felhajtotta s közben olyan pillantásokat vetett rám, milyenek Európában is eléggé gyakoriak. Nem ismerve az itteni szoPESTI HÍRLAP kasokat, a fiatal asszony viselkedése bizonyos aggodalommal töltött el, másrészt azonban Mangasa szívélyessége teljesen megnyugtatott, lígy látszik, ez itt így szokás, gondoltam. A tejből készült »erjesztett italt, őszintén szólva: igaztalanul lebecsültem. Bizony meglehetős erős és kábító volt ez. Ugyan óvatosan ittam, de a kis fekete asszony gondoskodott róla, hogy ivóeszközöm egy pillanatig se maradjon üresen. Mikor beesteledett, fűből több rakást hordtak össze s azokat meggyujtották. Vörös fényükkel érdekes világítást szolgáltattak. Az italtól lassanl int nekimelegedtek az emberek. Felálltak s ugyanazon ütemben, melyben a nagydob szólt, tapsolni kezdtek. Most Mangasa kezének egy intésére előttünk üres tér támadt, melyet lándzsás harcosok leptek el s kezdetét vette a tánc. Eleinte lassú, andalgó volt, később bakugrásokká fajult. Csupán férfiak táncoltak, nők nem. Ezek szenvedélyesen tapsoltak s szemeiket a táncolok csoportjain legeltették. A tánc közben mind sebesebb lett s a táncolok különös módon rángatták kezüket és lábaikat. Szemük kidüledt, arcuk állatias kifejezést öltött. Az izzadtság patakokban csurgott le róluk. Ekkor tapasztaltam első ízben, hogy a táncszenvedély ragadós. A lobogó lángok által megvilágított fantasztikus alakok, a nagydobok fülsiketítő zaja, az ezernyi tenyér összecsapása által okozott lárma, az elfogyasztott ital, — mindez annyira hat az idegekre, hogy magam is emelkedettebb hangulatba kezdtem jönni s egyszer csak azt vettem észre, hogy én is verem a taktust lábaimmal. Jenő barátom is kitűnő jókedvében volt, európai modorban enyelegvén Mangasa egyik feleségével, ki Jenőnek kézzelfogható tetszésnyilvánításait teljes odaadással tűrte. Most Mangasa barátunk egy hangos kurjantással szintén belépett a táncosok gárdájába, midőn is az ütem még őrültebb lett. E percben Jenő kisütötte, hogy a nótára, mit épen húztak, lehet csárdást is táncolni. A következő pillanatban mindketten Mangasa király egy-egv feleségével vígan roptuk a csárdást. Hölgyeink a legnagyobb odaadással igyekeztek a lépéseket elsajátítani s oly tanulékonyaknak bizonyultak, hogy egy fél óra múlva akármelyik tűzről pattant magyar menyecskével felvehették volna a versenyt. Mangasa barátunk is abbahagyta bakugrásait s kezdte a lépéseket próbálni. A galla hölgyek, kik, úgy látszik, már megunták, hogy csak a férfiak táncoljanak, örömmel látszottak üdvözölni az általunk inaugurált újítást. Egymásután támadtak párok, kik több-kevesebb ügyességgel táncolták a csárdást. Lassan elfáradtam s miután az erjesztett tejtől főfájást is kaptam, szerettem volna meglépni. Táncosnőm, mintegy kitalálta kívánságomat s az etiquette-tel egyáltalán nem törődve, hirtelen fordulattal nekivitt a minket körülfogó embergyürünek s néhány pillanat múlva szabad helyen voltunk, az éj sötétségétől körülvéve. Mangasa felesége sátramhoz kísért. XLV. FEJEZET. A következő nap reggelén még feküdtem, midőn Mangasától küldönc érkezett. Üdvözletét hozott urától, ki kéret, hogy látogassam meg, mert betegség szállotta meg az édes anyját. Miután tudja, hogy orvos vagyok, arra kér, gyógyítanám meg az öreg asszonyt. A feketék kivétel nélkül abban a tévhitben leledzenek, hogy minden fehér orvos, minden fehér tud gyógyítani. Minthogy az ellenkezőről úgy sem tudtam volna a feketéket meggyőzni s nem is akarva csorbát ejteni tekintélyemen, magamhoz vettem gyógyszereimet s elindultam a főnök lakása felé. Mangasa elém jött s elbeszélte, hogy az édes anyja, ki már nagyon öreg asz- szony, tegnap este még vígan itta az erjesztett tejet s az éjjel megszállta a gonosz szellem. Ö biztosan tudja, hogy egy hyéna-ember babo- názta meg, csak azt nem tudja, hogy melyik alattvalója az. Az asszony sem akarja megmondani. Csináljam tehát valahogyan úgy a dolgot, hogy az öreg asszony, ha nem is gyógyul meg, amire, mint észrevettem, Mangasa nem is fektetett valami nagy súlyt, legalább rnegvallja, ki az, aki őt megrontotta. Nem sokat értettem az egész beszédből, fogalmam sem volt róla, hogy mi az a hyéna-ember s így csak azt kértem, hogy mutassák meg a beteget. A főnök kunyhójának hátsó részén egy csontvázzá aszott asszony feküdt hatalmas lázban. Hangosan, hörögve lélekzett s karjait fájó mellére szorította. Dacára orvosi ismereteim minimális voltának, rögtön láttam, hogy az asz- szonynak tüdőgyulladása van. Az asszony eszméleten kívül volt. Láttam, hogy itt nem segíthetek. De mert a komédiát végig kellett játszani, megpróbáltam, chinint beadni a betegnek, de hasztalanul. Fogai össze voltak szorítva s szájába csak műszer segélyével lehetett volna behatolni. Egy vég sátorvásznat hozattam, azt vizbe mártottam, majd az öreg asszony felső teste köré csavartam, szigorúan meghagyva, hogy a vásznat gyakran öntsék le vízzel, hogy hideg maradjon. A jelenlevők megígérték, hogy rendelésemnek eleget tesznek. Midőn kiléptem a kunyhóból, Mangasa karonfogott s egy szomszédos ház felé vezetett, mely előtt két lándzsás őr állott. Beléptünk s csak most tudtam meg, hogy a kincstárban vagyok. Itt volt Mangasa vagyona felhalmozva, mely elefántcsontból állott. Csodálatos, hogy itt, ahol pénz és kereskedelem ismeretlen fogalmak, mégis nagy értéke van az elefántcsontnak. Ismerve ennek kereskedelmi értékét, az itt felhalmozott mennyiség értékét legalább is három millió koronára becsültem. Voltak itt olyan példányok, miknek létezéséről eddigelé még homályos sejtelmem sem volt. Midőn kellőleg megbámultam a látnivalókat, Mangasa kiválasztott két hatalmas elefántagyart, melyek, felállítva, jóval meghaladták magasságomat s azután igy szólt: Ha anyámat meggyógyítod, e két agyar a tied. Nem rossz volna, gondoltam, de viszont reménytelennek tartottam az öreg asszony állapotát. Sátramba érve, előhivattam Gavranila- csét s a galla szolgákat s kértem őket, mondanák meg, mi -az a hyéna-ember? Gavranilácse, aki hivő, keresztény amliara volt, bizonyos szégyenkezéssel mondotta el a következőket. Vannak emberek, akik éjnek idején tetszésük szerint hyónává tudnak átváltozni. Ily alakban meglátogatják ellenségeiket, kiket nézésükkel beteggé tesznek olyannyira, hogy elpusztulnak. Ha az áldozat meghalt, a hyéna- ember éjjel kiássa sírjából a hullát Ó3 húsát elfogyasztja. A hyéna-ember megérti éjjel a hyénák szavát s tudja, hogy mit beszélnek egymás között. Szótlanul hallgattam Gavranilácse előadását s látva a gallák komoly arcát, nem is próbálkoztam azzal, hogy felvilágosítsam őket. Kárbaveszett fáradtság lett volna. Gavranilácse még elmondotta, hogy Menelik császár szigorúan üldözi az ilyen hyéna-embereket s hogy évente, ősi szokás szerint, nyilvánosan megkövezik azt, aki saját bevallása szerint, hyénává tud átváltozni s ily alakban rontja meg embertársait s azoknak barmait. Láttam, hogy egy erős gyökeret vert tévhittel állok szemben, mely sokban a középkor boszorkánypöreira emlékeztetett. XLVI. FEJEZET. Másnap meglátogattam betegemet, de bizony, javulást nem találtam. Sőt úgy láttam, hogy a vég már csak órák kérdése lehet. Az érverés folyton gyengült, a tüdő mind nagyobb zajjal, szakadozottan végezte működését. Megmondtam Mangasának, hogy a halál bizonyos. Minden különösebb izgalom nélkül fogadta a hírt. Közben az agónia beállott. A tanács tagjai a kunyhó körül gyülekeztek. A haldokló asz- szony görcsösen megmarkolta kezemet, majd felrántotta fejét s kinyitotta száját. Mangasa hirtelen lehajolt, az asszony szájára tette fülét s egy pillanatig hallgatódzott. Hogy abból a szájból egy hang sem jött ki, arra bármikor esküt merek tenni, mert közvetlen közelben állottam. Mangasa most felegyenesedett s érces* messze szóló hangon kiáltotta: Gurra: Gurra] És száz torok üvöltötte utána e nevet. Sóbál- ványnyá válva hallgattam. Közben az öreg asszony meghalt. Intettem Mangasának, hogy __vége. Hidegen bólintott s küépett a sátorból, híveitől követve. Kint várta a tanács. Mangasa szenvedélyes hangú beszédet intézett az öregekhez, melynek végszavai ismét ezek voltak: Gurra, Gurra! (Folyt, köv.) 1910. május 3., fedd. *) Vasárnapi számunkból a folytatás kiszorult,
