Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 29-es doboz
TÁKCZA. Petőfi a külföld irodalmában, i. (VK.) A mai idő, mely nálunk — fájdalom — csak meddő vajúdásokban és töprengésekben gazdag, nem kedvez a költészetnek. Egész más idő kell annak, olyan amelyben a nemzedékek jövőért küzdenek, ama lobogó alatt, melyre az van írva : e 1 ő r e! A költészet forrása, melyből táplálkozik, a lelkesül és. Mivel lelke- sülés létezett, 1825-től 1848-ig három nagy nemzeti költőnk támadt egymásután .-Vörösmarty, Petőfi és Arany. Utánuk a lebangolt- ság éveiben nem jött hasonló nemzeti költő, hanem egy mélyen gondolkodó elme, ki úgyszólván, világirodalmi kosmopolitaságot képvisel — Madá c h Imre. A mai idő, még mindig nem a lelkesedés, barn ui j< szm'n k-'tr.rtás ideje. Egy régibb bástyát véUt.mezütk, » * mohból a jót akarjuk v’rsza. hóditani. A küzdelem a legnemesebb, de benne nem az a lelkesítő szó hangzik : előre 1 hanem az, hogy emberül Alijuk meg a sarat! Ily viszonyok ritkán szülnek nagy költőket, sőt — úgyszólván — meggyöngitik a költők kultuszát is. A józan számítás felülkerekedik a szív érzésein, s a nagy tömeg feledi még nagy költőit is, kik pedig, mint egy iró helyesen mondá, a parlament nélküli nemzetek szónokai. Mióta Tompa elégiái elhangzottak a bené- pesitni czélzott puszták veszendő költészetéről s a vándorgólyáról, melynek a végzet két hazát adott, mig „nekünk csak egy volt s az is elveszett“ — azóta egy dal sem rázta meg erö- 1 sen a nemzet idegeit. Támadtak jelentékeny tehetségek, írtak szép dalokat, olvasták, dicsérték, s aztán elfelejtették őket. De nagyon sajnos volna, ha a költészet iránti fogékonyságunk megtompulna bármily időben is. Nemcsak a közműveltség egyik lényeges része az; nemcsak a nagy épület szépítő czifra- sága; hanem az életrevalóság jele és éltetője, valódi szükség, és még Liszt Frigyes nemzet- gazdasági elvei szerint is: hatalmas terményezö erő. A költészet: buzdítás a szebb, nemesebb és jobb után. Azért a nagy költők mindenütt úgy jelennek meg, mint kiváló tényezők nagy korszakok alkotásában. Augusztus császár, Erzsébet királynő és XIV dik Lajos századaik : fényük egy nagy részét a költői lángelméknek köszönik. A régi hitrege úgy mutatja be a lantot, mint a mely követ mozdít és várost épit, s a messze jövö számára szervező Fourrier prózai phalanstereinél is ott van a dal és zene, hogy buzibiBOü. Az unyajas irány átalában nem zárja ki a költészet uralmát. Tekintsünk Angliára, hol a szövőszékek és a gépkerekek zaja mindent fölülmúl, s hol a városok legmagasabb pontjait nem templom-tornyok, hanem gyárkémények képezik : ez a gyapot után futó és kőszénnel élő nemzet, ha valamely nagy isegent, mint egykor egy hatalmas magyar[ékesszólót üdvözöl hazája földjén ; Shakspearet nyújtja át neki díszes kötésben, mondván: „ime a legnemesebb, amié szigeten termett!“ „Hol vannak a heller ek és hol a celták — éneklé Petőfi. — Eltűntének ők, valamint, Két város, a melyet A tengerek álja benyel: Csak tornyaik orma maradt ki a vízből. . . E két toroiy orma : Homér és Ossián. Egykor a magyar nép jó hírnevét is elnyeléssel fenyegeté egy nekünk áradó „fekete“ tenger; tintatenger, mely a müveit német föld ne háDy városából, bérlett toliakból az ócsárl&s lenézés és rágalom egész árját zuditá reánk. Akkor keletkezett az ismert gnnyszó : „Die Kultur kommt nincht von Osten.“ S ez a lenézett kelet mi valánk. De ugyanekkor, ugyanazon a földön e „tin- tatenger“ fölött egy világitó torony emelkedett ki, s fényt vetett a magyar műveltségre. Petőfi hóditó szelleme volt az, melyet akkor kezdett megismerni a német értelmiség. És nemes küzdelmeinket, hősiességünket, múltúnk egész fényét elfeledték hamar a nagyságukban feledékeny nemzetek; de nem feledték el a dalokat, melyekből — mint Fallme rayer kifejezé : „eredeti költészet teremtő leheleté“ szállott feléjük. Nem maradhatunk tehát adósak az elismeréssel azoknak, kik e költőnket megismerteték a külfölddel, s általa kitűnő férfiak és értelmiségek rokonszenvét hódítottak meg számunkra. Ezek közt kétségkívül legtevékenyebb busz év óta Kertbeny. Szinte félve Írjuk le e nevet, melyhez annyi élez és tréfa emléke tapadt. O maga sem tagadja, hogy eleintén roszul forditá Petőfit, s mindenesetre baj, hogy Gar aynáil például a vezér „bogiáros lovából“ „Bulgáriens Pferd“-et csinált. De e hibákat eléggé megbüntették az élcz- lapok tréfái, s miután egész működésének jó ha tása kétségbevonhatlan, s miután ő maga is a költemények fordításában szembetünöleg töké- letesité magát — nincs ok, a miért elismerésünket és köszönetünket megvonhatnék tőle. Megle hét, hogy az ő Írói és magánéletének sok vonása visszatetsző lehet komolyabb embereknél; de végre is ö maga el fog tűnni, munkálkodásának hatása és Petőfi szelleme pedig megmaradnak utánna az idegen földeken. Legyünk igazságosak. Midőn 1849. végén Kertbeny először adott ki egy füzetet Petőfi költeményeiből Frankfurtban — a füzetet Heinének ajánlva — azon időben, a melyik német ivó csak sej lett is valamit a magyar viszonyokhoz, odaállt az augsburgi kávénénikék társaságába, elszegődött a lipcsei képes laphoz, vagy beköszöntött a bécsi szerkeB7tK«£gekbe, hogy jó pénzért károgjon a hollók k; 1 . y nemes nemzet ellen, mely akkor elesve, szeuvedé a méltatlanság néma kínjait. Kertbenynek más becsvágya volt. Elindult, hogy Petőfi szellemével hódítson. Ne kutassuk, hogy váljon e nagy költőt nem tala pul használta e a maga számára ; nézzük el, hogy nem tudta visszaadni Petőfi egész szellemét és festői szépségeit ; elég az, hogy nekünk sokat használt és egy költőnknek a világirodalomban n^gas polezot szerzett. Mi a fordítást illeti, Voltaire azt mondá: az eredeti mü és fordítása közt oly különbség van, mint a kelme színe és visszája közt. Hát midőn egy tös gyökeres nemzeti dalköltö fordításáról van szó, oly nép költőjéről, melynek nyelvével nincs rokonnyelv a világon? Mindenesetre sok körülmény van, mely a Kertbeny fordítási hibáiról való ítéletünk szigorát enyhítheti. Annyi val inkább, mert az ő 1849 diki és 1866 diki fordításai között oly nagy a különbség, hogy dr. Spinger bonni tanár nem hizelgett nagyon, mi dőn azt irá neki: „a magyar költészet örvend hét, hogy ily tolmácsa van.“ Részünkről abban a véleményben vagyunk, hogy örvendhetünk, hogy csak ilyen is van, Előttünk fekszik egy ily czimü német könyv, „Hundertsechzig lyrische Dichtungen von Ale xander Petőfi,“ aus demUngrischen im Vers mászó der Originale, übersetzt von K, M. K e r t beny. Vierte, völlig neu bearbeitete, durch zahlreiche jetzt zum erstenmahle übersetzte Gedichte vermehrte Auflage. Elberfeld und Leipzig 1866. Druck und Verlag von San Lucas.“ 244 lap, ára 10 ezüst garas. — A boríték lapon azt is olvassuk, hogy 10,000 példányban van nyomva, a mi elég jele, hogy a kiadónak oka lehet nagy keletre számolni, azaz, hogy Petőfit a német közönség jól ismeri. Magukat a versek fordításait nem fogjuk bírálni, mivel — anyanyelvűnk nem a német lévén — nem érezzük magunkat erre illetékesnek. Annyit mondhatunk csak, hogy e költemények belső tartalma nincs meghamisítva sehol; itt ott van ugyan a verslábak kedvéért hiány
