Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 29-es doboz
bank rendszere volna czéliránvosabb. o ----------------- ^ , A kipontozott helyre egy szám jön, mely j módjában válogatnia. Ez évben nagy András-napot tartott Fáy. írók, rokonok, asszonyok és leányok voltak vendégei. Ekkor láttam először Vörösmartyt, atyám kedvenezét, kit ő már különösen Horváth Istvánnál többször látott. A leányok egyike, hogy többször láthassa a költőt, minduntalan koppantani járt az asztalához. (A mai kor villanykörtéihez szokott gyermekeinek meg kell jegyeznem, hogy akkortájt so gáz, se pctórieum, hanem »argandi« lámpa, az is néhol, a legelőkelőbb házakban, a leggazdagabbaknál viaszgyertya, a középrendnél vett vagy otthon öntött gyertya volt a világítás, a melynek a »hamvát« minden öt-hat perez- ben koppantóval »cl kellett venni«, különben szörnyű homályosan égett.) A mely asztal mellett Vörösmarty, az atyám s még két térti kártyázott. Egyik ifjú vendég (Igaz Dani, Sámuelnek, a Magyar Kurír társszerkesztőjé- uek a fivére) azt a tréfát követte el, hogy ismételve eldugta a koppantót. Végre azt monda : előadja a koppantót, ha a leányka megígéri, hogy nem megy többet a kártyaasztalhoz. (Én azt hiszem, Miska bácsi vagy az öreg Karacs biztathatták fel az »ifjút«, mert átkozottul izgató dolog, ba négy kártyázó férfi mellé íolyton egy »fiatal leány« jár — koppantani!) Egyáltalán, az akkori világítás olyan volt, Iiogy a mai nemzedék még aludni sem tudna mellette, nemhogy olvasni és virrasztani. Fáy András estélyén — faggyugyertyák égtek. Igaz, hogy n »hites« szebeni gyertya mártóbői valók, de mégis Csak faggyugyertyák. De hiszen Karacs Teréz azt írja a nap ójában, hogy 1825- beü a bécsi Bnrg-sziüház földszintjén ülte, nem volt képes a aziíilapöt elolvasni, olyan sötét volt. És a Fáy András gyertyái körül igen illusztris társaság csoportosult. Ott volt Fáy Ferenczné, a Kazinczy Gábor napa, Szemére Pálné, Patayué, Jakabfalvynó s a férfiak közt az egész megye, az egész Üteratura, élén Vörösmartyval. Elég csinos társaság, mondanák manap. És ott volt a Teréz néni anyja is, hires, szép asszony, kiváló műveltségű, nagy olvasottságú s leányai nevelése által példát adó magyar asszony. Síikor felöltözött a mulatságra, Teréz összecsapta a kezecskéit bámulatában és elragadtatásában. — Jaj, mama, de szép vagy ! .. . Olyan vág}’, mint egy királyné! — Láttál már fiam királynét ? — hárította el magáról a dicséretet Karacs mama. És volt a Fáy-estéknek egy csodálatos fűszere, a melyet mi el sem tudunk képzelni. Mikor már együtt volt a legjobb hangulatban a vacsora utáni társaság s beszélgetés, egy kis kártya, a fortepiánó mellett egy kis ének vidította az együttvalókat, egyszerre nyilik az ajtó, s belép Rózsavölgyi, a hires hegedűs, előveszi a hegedűt, a nyirettyűt, s megszólal a négy búr zenéje.. Eltűnik a vendégek leikéből Ofen-Pest, a sáros utczák, német grájzlerek, hazafiatlan lakosság idegen nyelvű világa. Nem gondol senki másra, csak ott csügg a magyar Orfeusz vonóján, a ki nem ismert művészet magas világába vezeti a hallgatóságot. Az az a hegedű, a melyet Petőfi énekelt meg r a művész halálakor költészete gyöngyérd megsiratott: t>Xétí müZsiküá! Mit Vétettátt éft neked, Hogy mindig cäak szomorkás?, en gerne t ? Keseregtem, mikor sióit a hegedűd, líejh, nem szól már. ez nekem míg keserűbb. Ez nekem míg keserűbb...» j Nem szólt már, mert Petőfi korában halt meg. 1790-ben született Veszprémben, s a legnagyobb szegénységben halt meg 1848-ban, elhagyatva, nyomorultan. Kósza lélek volt, nem maradt meg egy helyben, csak egy esztendeig volt az akkor megnyílt Nemzeti Színház zenekarának tagja. De azt szabadsághoz szokott lelke nem bírta ki, megint országgá ment s bejárta a két hazát hegedűjével, csodálatosan szép kesergői és ábrándjaival, körmagyarjai és csárdásaival lelkesítve a vidék hálás közönségét. Munkái némelyikét fia, Gyula, a mai Rózsavölgyi és társa ezég megalapítója adta ki zongorára, 1852-ben. Halála siralmát Petőfi igy fejezi be : »Addig hittam, míg sírjából megjelent, Megjelent, de csak addig volt ideient, Mig kezével hajlékára mutatott Mi van benne?... Hegedű és koldusbot, — Hegedű és koldusbot...« Egyszerre, a mint Fáyéknál zeng, zeng a Rózsavölgyi csodahegedüje, valami történt. A lobogóhaja muzsikus egyszerre csak büszkén felkapja a fejét, végigránt a búrokon egy panaszosat, fájót, aztán a hurok mögé dugja a nyirettyűt, félszegen meghajlik — cs elmegy ... Hiába hívják. Nem jön vissza. Csak napok múlva tudták meg az okát. Valaki egy ezüstpénzt csúsztatott a hegedűjébe. Falun igy szoktak tenni a czigánynyal. De Rózsavölgyivel ilyet nem lehetett megtenni. Koldus volt, de büszke . . . Ilyenek történtek Ofen-Pestben anno do* mini 1825, (jA 7.
