Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 27-es doboz

straiegiavai szemoen, ok : kikuck egy evre von szükségök, hogy Kiewben nagy nehezen összeszedjenek egy 300,000 emberből álló hadsereget és kik hat hét óta nem bírnak átjutni a Dunán. A pálinka ivás mindig erősebb oldala vplt a muszka katonának a bátorságnál, a harci

Táuroeu.

Én nem hiszem, hogy él Petőfi Sándor.

(Vége.)*)

Tizenhat év óta éltünk e szomorú megnyugvásban, mikor egyszer újra híre kerekedik, hogy Petőfi él és a szibériai ólombányákban sinlödik 28 év óta.

Nem hiszem, hogy lenne éló kartársai és barátai közül egy is, aki nyíltabb arccal és melegebben ölelné kebelére mint én, de én nem hihetem, hogy él, s ezen szomorú meggyőződésemet Petőfi tökéletesen ismert, szenvedélyes, makacs, szilaj, dacos, de következetes jelleméből következtetem.

Aki Petőfit úgy ismerte mint én, annak azt is tudnia kell, hogy Petőfi költeményeinek minden sora, minden belője leikéből, ihletettségéböl szakasztott egy darab volt, mert a rajongó ábrándozás, az olcsó dicsőség utáni kapkodás, a minden áron való versírás viszketege nem volt gyöngéje; Petőfi csak akkor irt, mikor az ihletettség megszállotta, azért oly könyve11 olvadók költeményei, azért tükrödzik vissza müveiben az isteni természet oly egyszerűségben, mert nem volt mondvacsinált verselő; neki minden költeményén, még éles gűnyorán is rajta van a pillanat hatalmas befolyása ; aki a hazát oly tisztán, önzetlenül szerelte mint Petőfi, aki a szabadság szent nevében a rabláncot ha gyémántokból lett volna is összeteremtve, kíméletlenül összetépte és a zsarnok arcához vágta volna; arról, aki ismerte, soha sem hiheté el, hogy az orosz zsarnok rabigát 28 éven át tűrhetné s azon pillanatban, amelyben el kellett a szabadulás re*) Lásd a „Pozsonyvldéki Lapok“ tegnapi számát.

mit most azzal akarnak meghálálni, hogy a világ urainak tekintik magukat. Az igaz, hogy a római diplomácia hajdan semmivel sem volt ravaszabb és vakmerőbb, mint az orosz, de phalankszjai alighanem törhetetlenebbek voltak, mint az oroszoké.

ményét veszlenie, a halált ne választotta volna minden áron az örök rabság alóli megmentének!

Petőfi tudta azt mindig, hogy mit ér az élet és tudta azt is, hogy meddig ér valamit. — —

Ezen hitemben nem ingatott meg, söl még inkább megerősített azon kalandor hir, melyet állítólag M a lino vszky és Wisnie vszky lengyel menekültek szórtak világgá, — hogy Petőfi a szibériai ólombányákban sorvadva raboskodik, s állalok üzenetet küldött a hazába. Hol vették ezek az urak a bátorságot, azzal ámítani bennünket, h o g y Petőfinek nem volt volna anynyi határozott szabadulási akarata és merészsége, mint nekik volt, hogy Szibériából Magyarországig eljöhessenek, — ha pedig erre sem testi ereje, sem alkalma nem akadt, rég elvetette volna magától a rongy életet. Aki máskép gondolkozik Petőfiről, az öt soha sem ismerte, az Petőfit gyávának, lehetetlennek jellemzi. Én e hirt határozottan koholtnak merem állítani és rossz tréfának, mely opportune kegyhalászat cégéül van kitűzve.

Annélkül, hogy az említett két hírhozó identitását vitatnám, fölemlítem itt, hogy ily két nevű lengyel ember volt velem egy időben 1850—1852 között a komáromi strafcompagniában besorozva, s ott hallottak tőlünk, magyaroktól, sokat Petőfiről beszélni, mert sokat tűnődtünk hová létéről; — ugyan ezen két ember — ha jól emlékezem, még az 1851. év július havában megszabadúlt, — Wisnievszkyt akkor mint egy 20—22 éves alacsony, köpcös, piros, kerek arcú, élénk fiút besorozták a rendes hadseregbe, később hadnagy lelt; — Malinovszky magas, már akkor mintegy 30—32 éves, közép osztályú, galliciai lengyel, szakácsunk volt, s kiszabadúlván, sokáig járta e hazában a könyörületes házakat.

Az meglehet, hogy Szibériában fogva voltak, az is meglehet, hogy magyarok is vannak ott, — de ezek .

I orosz európai hegemóniájáról, másrészről pedig a í szlávok fölszabadításáról beszélnek, ne feledjék e), hogy a hódítók még soha sem szabadítottak föl senkit, hanem leigáztak mindenkit és a pánszláv agitació újabb irányában van legalább annyi őszinteség, hogy bevallják, miszerint nem szabadnem a 48/49-ki szabadságharc áldozatai, — hanem valószínűbb, hogy a hazában az ötvenes évek alatt kalandozó lengyelekkel megismerkedett ifjak voltak, kiket a rajongó lengyelek új forradalmi kalandok vállalkozására addig buzdítanak, mig kalandvágyuk elragadta őket, s 1855 vagy 1862-ben lengyel zászlók alatt esve foglyokul, Szibériába kerültek.

Én nagyon sok lengyellel ismerkedtem meg mind a forradalom alatt, mind azután a gyönyörűséges strafcompagniában ; de kevés olyant ismertem, aki a nemes lengyel nemzetetjellemileg érdemesen képviselte volna — tisztelet a kivételeknek, — de én azóta is sokszor tapasztaltam, hogy nagyon sokat szeretnek egy kis kézzel fogható és szemmel látható szimpathiahalászatérl beszélni, — s nagyon szeretnek Magyarországban tetszeni, szeretnek jól élni, de munkát ritka keres.

Es hogy ezzel a hírrel alaptalan rósz tréfát csináltak, azt — sajnos, el nem vitathatom magamtól.

Ezen tisztán magán nézetem azonban nem zárja ki a szárnyra kapott hír valóságának komoly puhatolását, — hanem én azt sem hihetem el, hogy Petőfit az oroszok foglyul vitték magukkal, mert ezen föltevésnek előttem semmi értelme sincs, mivel a fogoly honvédeket kiszolgáltatták azt osztráknak, és nem hiszem, hogy csak nehány pozitív esetet is birna valaki felhozni annak kétségtelen bebizonyítására, hogy a muszkák túlvitték volna a fogoly honvédeket a határon. — Igen is mig a hazában csavarogtak, raboltak, magukkal hurcolták a foglyokat, — de csak az nem szökött meg tőlük, aki nagyon gyáva volt, vagy velők együtt rabolt, mint egy rakás erdélyi zagyvalék, akiket az én csapatomnak hagytak 1849. augusztus 2-án Nógrádban örökségül.

De ha állna is az, hogy az oroszok ez alkalommal magyar foglyokat is vittek magukkal, — Petőfi nem azok közöl való volt, aki saját békóján inkább