Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz
8 a füzesben, ahogy csillag jön az égre, Halottat csókol a hold ezüstös fénye ; Kökénybokor ága Virágját himbálva, borul csöndben rája. Tóth Dezső. csinosan rajzol, Írása kitűnő szép, zongo- ráz egy keveset és verseket csinál.* Képzelhetjük, mennyire kiváncsi a két fin a harmadik pajtásra! — Midőn kocsink — irj a le Orlai a találkozást — a hosszú ndvarra begördült s az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett s köztük ott állt egy középmagasságu, szikár, fahéjszinü, sörte- kemény, barna hajú iíju ; villogó fekete szemei fehérét vércsikok futották át ; dacos kifejezésü, duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedzett; hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl s nadrágjával egyszínű szürke czérnakabát födte tagjait. . . . Komoly, hideg arczával kellemetlen benyomást tett reám, csak midőn nagybátyám e szavakkal: legyetek jó barátok, egymásnak bemutatott s ajkán és arczán szives mosoly futott végig és száraz kezét szorításra nyújtotta, oszlott el kellemetlen meglepetésem s az első bizalmas beszélgetésben lefolyt óra végkép kitörölte azt és megtenné haláláig tartó változatlan összeköttetésünkets mondhatom benső barátságunkat.** A Két hónapi szünidőt a három diákgyerek jól töltötte. Egész nap kocsikáztak és fürödtek a Kábán, vadászgattak, vagy segítettek nagybátyuknak Írásban, vagy a térképek készítésében. Mint afféle meggondolatlan gyerekek, többször összezörentek s a hibás majd mindig a daczos, exentrikus Sándor gyerek volt. A vakáczió vége felé járt már. Salkovics mérnök Rábaközben Németi község határának tagosításával volt elfoglalva. Várták haza, de helyette szomorú levél érkezett. Az áldott jó lelkületű háziasszony, ki Sándort nagyon szerette s megtakarított pénzéből felső ruhára valót is adott a fiúnak, nem merte vele személyesen a szomorú hirt közölni. Tudta, hogy a fiú napjában többször is odaül a zongorához, arra tette tehát a lesújtó tartalmú levelet. — Az irodából —• Írja Orlai — ahol foglalkoztam, Sándor beszólitott a zongoraszobába. Hallgasd — úgymond — mit ir nagybátyánk: Samut és Károlyt küldjétek el Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot s menjen, ahová neki tetszik, belőle úgy sem lesz egyéb komédiásnál. Az élet nehéz küzdelmeibe belekóstolt fiú azonban nem esett kétségbe. Tizenhat éves volt csak, de tüstént tudott határozni. „Veletek megyek Sopronba -— felelte da- czosan Orlainak — s beállók katonának“. És úgy is tett! Petőfinek vármegyénkben töltött va- kácziójának leírása azonban nem volnateljes, ha Orlai emlékezéseiből még néhány szót ide nem iktatnék: — Egy alkalommal a pajkos Ámor zavarta föl barátságunk tiszta vizét. Én szegény diák létemre a költséges zongorát nem tanulhattam s azért diszkant hangomat kisérve csak a divatban volt spanyol szerenádok hangszerét, a gitárt pengettem. Nagybátyám igen nyílt házat tartott s a nála koronként összegyűlt társaság nem egyszer reávett, hogy előtte egy- egy dalt elénekeljek. Egy ily alkalommal a szomszéd Osönge faluból Tóth Róza kedves leány is jelen volt, ki iránt Petőfi szivében vonzalom ébredt. A társaság eltávozta után Petőfi indulatosan támadott meg s gitárom összetörésével fenyegetett, ha a leány előtt valaha énekelni merészkedem. Végre azonban sikerült megnyugtatnom, hogy eszem ágában sem volt czérna hangommal reménye szálait összetépni. Tüzes, szenvedélyes szerelemre gyuladt a szeg csöngei leány * L. Orlai adatait Fischer: Petőfi élete és müvei 56. 1. ** L. ugyanott. IV. iránt a még csak gyermekköltő s habár a leánynak soha még csak a szemébe se mert nézni, saját vallomása szerint „árkusszámra“ irta hozzá a verseket. Szomorú emlékek fűzik tehát a nagy költőt vármegyénkhez. De a bánat és öröm két rózsa egy tövön — mondja a költő. Az ő bánatos emlékeibe is édesen vegyül bele a szép Tóth Rózának képe. Első szerelme,, önvallomása szerint Aszódhoz fűzte, második ideálja azonban vasvármegyei leány volt. Vadász Norbert. A bormászi füzes alján . . . Szabados Borbálát Szt.-Ivánnap este Halva találták a bormászi füzesbe, Kökénybokor ága Virágját himbálva borult csöndben rája. A fűszál itta be gyönge piros vérét, Holdvilág leste el arcza fehérségét; Végső sóhajtása Szeliden olvadt a madarak dalába. ... A virágos kendert akkor nyűttók éppen, Hogy kigyult a parázs Szüts Ferkó szivében; Te lobbantad lángra Sugárzó szemeddel, — Szabados Borbála. Hajnal eredésben, hajnal nyugovásban Biztató beszédje szólt utánad lágyan: „Akit az úristen Énnekem teremtet', kívüled más nincsen!“ „Szeretlek, szeretlek, mint a lágy kenyeret, Sóhajtok éretted egy nap százezerét!“ „Jártamba, keltembe Nekem is mindig csak te vagy az eszembe.“ „Hozzád vagyok kötve, el se hagyhatsz engem Nem lehet, nem lehet, — csak téged szeretnem.“ „Egymásra találtunk, Isten verése lesz, ha egymástól válunk.“ Falu nyelve suttog, maró a beszédje: „Szabados Borbála, minek mentél lépre ? Falu utolsója Nem állna most véled kényszeredve szóba. Nem kerülne utczán, nem a szentegyházba. Ahol szégyened már a pap prédikálja.“ „Kinek vagyok útban ? Enyém a gyalázat, szerettem, — elbuktam.“ „Enyém a gyalázat, — jaj hova kell lennem? Taszits el magadtól, édesanyám, lelkem.“ „Szegény szép virágom, Kora hervadásod jaj de nagyon szánom.“ „Gyere ki, Szüts Ferkó, gyere ki egy szóra, Beád várok itten a pitvarajtóba.“ „Várhatsz, de hiába, Nászuram az Írást éppen most csinálja.“ „Nem panasszal jöttem, egy csókodra vágyom, Hogy nyugton alhassam a halotti ágyon.“ „Nem lehet, Borbála, Mátkám ajka csókolt, nem érhetsz nyomába.“ *** „Hova készülsz, lányom ?“ „A szomszédba nézek.“ „Mért viszed m'agaddal gyöngynyelü kis késed ?“ „Rozsdafolt van rajta, Ért hozzá a szomszéd, ugy-ahogy elhajtja.“ Szabados Borbála szeme könytöl ázik, Szerelem tüzében most ég az a másik; Csupa piros rózsa, Amit arczán fakaszt Szűcs Ferkónak csókja. Czigány huzza nékik ... A muzsika hangja Nem jut a bormászi rejtett füzesaljba ; Szebben fújják ottan Csicsergő madarak virágos bokorban. Aki kettőt szeret. . . . Hideg szobában fekszem betegen. Kint süvít a szél, hordja az utcza szemetét. Néha úgy meg-megzörgeti a rozzant konyhaajtót, mintha ki akarná a sarkából feszíteni. Majd egyet fordul és kettőzött haraggal ront be a kéményen, ügy tombol, úgy bug, úgy sir, mintha elkárhozott lelkek vívnának haláltusát a rémes éjszakában. Kívülről egy pillanatra halavány lámpafény világítja meg a sötét szobám falát. Aztán léptek zaja közeledik. Majd kicsiny csengő hangja vegyül a szél zúgásába: a ministránsgyerek csengettyűje. A szél erősen zug tovább és vissza- vissza hozza az elhaló hangot. És ón hallom még igen sókáig, hallom még akkor is, midőn már rég elhallgatott. Ott cseng, ott csilingel folyton a fülemben . . . Nem tudok megszabadulni a hangtól. *** Pünkösd volt, piros-pünkösd napja. A mezők és kertek telve nyíló virágokkal. Alant a bokrok alján mohón dugta ki illatos fejét a gyönyörű kék ibolya. Odébb a virító pipacs lengette nagy bársony szirmait és az orgonabokor virágának kábító illata áradt szót a levegőben. Ott ültem az ablak alatt, fejemet a falhoz támasztva. Bent a szobában sürgésforgás, ajtónyitogatás. Olykor-olykor egy- egy éles hang vegyült a zajba, aztán megint elhallgatott. Kimondhatatlan öröm töltötte be keblemet. Szivem telve volt édes gyönyörrel s alig vettem észre, hogy arczomon két forró könycsep gördül végig : a boldogság könnyei. Halkan megnyílott az ablak. Fejemre kábító rózsalevelek hullottak. Feltekintettem. Ott láttam az eget, a menyországot: feleségemet és kis gyermekemet, amint mosolyogva szórták, szórták reám a rózsaleveleket. Kimentem hozzájuk. Ölbekaptam kis lányomat és odasiettem a virágok közé, a Zagyva partjára. Eliz utánunk jött s aztán együtt ültünk ott hárman. A szomorú fűz lehajtó ága sátort képezett fölöttünk. Mögöttünk a sürü nádasban halkan susogott az esti szellő, meg- meglegyintve a leveleket. A lenyugvó nap bíbor színre festette a Zagyva hullámait. Majd az alkonyatfelhők kezdték befedni az égboltozatot s hűvösebb szól fuj dogált a nádasból felénk. Mi meg szorosan egymás mellé húzódva, boldogan csókoltuk a gyermek piros pozsgás arczát, leomló szőke, fürtéit. És mégis, e nagy öröm közepette, Eliznek homloka el-elkomorult. Láttam, hogy bántja, nyugtalanítja valami, de szólni nem mert. Végre én szólítottam meg: — Eliz, téged bánt valami... Miért nem mondod, miért rejtegetsz titkot előttem ? Elpirult. Szemeit lesütötte s félénken, alig hallhatóan rebegte: — Olga megérkezett! — Nos és? . . . — Semmi, semmi! — suttogta. Aztán még közelebb húzódott mellém. Most már ő is vállamra hajtotta fejét s csak annyit mondott : — Gyula, én úgy féltelek attól a . . . — Nézz a szemembe, Eliz és mondd :
