Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz
Petőfi Költőn. (Folytatás.) Időtöltésünk, mulatságunk a lovaglás és kocsikázás volt. Kilovagoltunk az erdőkbe, bekocsikáztunk Nagy-Bányára, A lő egész szenvedélyévé vált; én tanítottam lovagolni, Ferencz ur hajtani. Ferenczczel egész barátságét kötött és többnyire együtt kocsiztak be Bányára, a posta után és bevásárolni. Petőfi hajtotta a négy lovat, Ferencz ur mutatta, mint kell azt a tudomány szabályai szerint kormányozni. Egy más alkalommal nehány hónappal későbben, újból meglátogatott. Én odajártam Szatmármegyében faluzni. Szives vendégszeretettel láttak mindenütt. Ferenczet túlságosan jól tartották, betegen jött haza; orvos után küldtem, az orvos gondatlanul hánytatót rendelt, a nagy erőltetésekben Ferencz mellsebe felfakadt, s nagy kinok közt meghalt. Elmentünk a temetésére. Fekete posztóval bevont szekérre helyeztük a koporsót; az általa gondozott négy ló vonta a gyászszekeret. Petőfi, Haray és én kisértük a testet, s a sir fölött Haray mondott egy pár szomorú, résztvevő szót. A temetésről hazajövet, Petőfi bezárkózott szobájába s még vacsorálni sem jött ki. Másnap reggel bejött hálószobámba, leült ágyamra, kezében tartott egy irat- osomagot és szomorúan mondá: kl„Uj Budapest“ tárczája. — Druszám ! megénekeltem szegény Ferenczet és vele együtt téged is, meg a nagy Harayt. — Ulvas kérlek ! S olvasá : „Czigány Ferencz a négyes kocsis.“ Kezdte a temetésnél ; elmondta, ki volt Czigány Ferencz, hogyan nőtt fel ku- tyakölyők módjára, s mint lett hűséges cseléd, kutyahűséggel. Kristóf Adolf gyalázatos tettét kíméletlen szavakkal bélyegezte ; milyen a rósz gazda és milyen a jó; Haraynak rövid beszédét versekbe foglaiá s azzal végezte, hogy a cseléd is lehet ur, nemes érzelemben egyenlő gazdájához. — Jaj de szép ! — mondám. — Örvendek, hogy tetszik, neked adom, csinálj vele, amit akarsz. — Nyomasd ki, — Azt nem ; ha gróf nem lennél, megtennem, ha valaha kinyomatod, tedd oda: kéziratom után. A nagy viharban, mely a hazát érte, e kéziratot is elfujta a pusztitó szélvész ; elrejtett irományaim közt nem találtam meg többé a gyönyörű költeményt, mely a János vitéz modorában volt írva. Egy remekmű elveszett, mint a hogy elveszett annyi vágy, remény és honfitörekvés. * * * Gondtalan napokat éltünk. Irodalomról, művészetekről, politikáról vitatkoztunk érdeklődő figyelemmel kisértük és magya- l ráztuk a napi eseményeket. Petőfi — ki nem tűrt ellenvéleményt — tűzzel vitázott, s néha nyersen is ; különösen Haraytól nem tűrt ellenmondást, de Viktor mindig élczczel vágott visz- sza. Emlékszem, egyszer türelemvesztve mondá : — Ejh, mit tud ahhoz egy kicsapott komédiás ! Haray egész hidegvérüséggel kórdó erre: — Uram! kérem kihez van szerencsém ? Ha jól emlékszem és nem csalódom, egy írott szinlapon olvastam becses nevét ?! Ilyenkor elmosolyodott és élczelt maga ellen. Velem — még később Bem alatt is — ritkán vitatkozott. Többnyire egy véleményen valánk. Szeretett verseivel kérkedni s azt affektálással tévé ; öndicséretére ezt szoktam volt neki mondani: — Kinek kinek a maga mestersége. Az ur csinálja a verseket, én jól hajtok s még jobban lovagi ok. Tessék felülni a Caneanra — Cancan egy fortélyos bolond lovam volt — és belovagolni Nagy-Bányára, s mikor visszajön, beszélünk az ur verseiről. — Hát te a költészetet a kocsisság- gal hasonlítod össze? — Én nem kérkedem a kocsisságom- mal 8 ha az ur nem tömjénez saját verseinek, megdicsérem s néha meg is bámulom azok szépségét, Erre aztán nem kapott kadeucziát. * * * Gyakran hangsúlyozta, hogy ő a bor és a csárdák költője s adta a betyárt. Pedig mikor magunkra valánk. csakis vizet ivott, s a költői vizet „a Vajda-forrás is- teui nektárjáénak nevezte; czigány mellett elkvaterkázott, s midőn koczintott, azt szokta volt mondani; „druszám; igyunk egy sugárt!“ A zenéhez nem értett s hallása sem volt jó. Szeretett czigány után danolni, de a nótát nehezen tanulta be. En soha még ,,ködÖ8“ állapotban sem láttam, pálinkát pedig a hadjárat alatt sem ivott. * * * A múlt nyáron Mármaros-Szigeten voltam. Egy gombát áruló vén czigány asszony megszólít az utczáD, s nagy örömmel kérdezősködik állapotom felől. Rögtön ráismertem. — Jer velem! — mondám neki. Fölvittem H. M. asszonyhoz, ki csodálkozott, miért viszek én hozzá egy ezi- gánynőt. — Vegyenek gombát! — mondám. — Mit csináljak ón a gombával? tudja, hogy a vendéglőből étkezünk. — Ajánlom Pila Anikót. A gombákat megvették. Mikor Koltón Jókaihoz szerencsém volt, azt kórdé egyszer tőlem: — Él-e még Pila Anikó? — Igen. — Hol lakik? — Felső-Bányán. — Lehetne-e látni? — Utána küldök. Pila Anikó eljött; Jókai adott neki néhány tallért és irta „Az utolsó eszmény- kép“-et . . . „De arról a helyről, hova lejár Cssk a barna föld tud s barna czigányleány . ..“ Gyulai Pál Petőfi Sándor és lyrai költészetünk czim alatt az ,,Uj magyar muzeum“ 1854-ki évfolyamában közölt szép czikkében egy helyt azt mondja : „A mézes heteket Koltón, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit keresett Petőfi egy gróf jószágán ; az a Petőfi, ki független szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfósebb arisztokrata független gazdaságára? Maecenására talált-e a költő, ki egyik költő barátját megfeddé azért, mert b. Wesselényinek akarta ajánlani eposzát, hazafitisztelete jeléül s azon körülménynél fogva, mivel az eposz hőse, a báró egyik előde volt ? Kik a kalandjairól s különcz jelleméről hires fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi őt oly pajtásának nézheté, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá, mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szathmár-megye közelében lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai.4E tétel igaz voltának tanúbizonyságául szolgálhat Petőfi Sándornak egy hozzám intézett levele, mely szóról szóra igy hangzik: „Pest, deczember 29-én, 1846. Kedves druszám! Nagy szomorúság éri a te fejedet, azért tanácslom néked, hogy légy rá elkészülve. De a mily elkerülhetetlen a halál, oly elkerülhetetlen, hogy te nékem hat száz pengő forintot adj, vagy adjál, a mint neked tetszik; még pedig úgy, hogy két száz pengő forintot rögtön útnak indíts, akár addig végig se olvasd e levelet; négy száz peDgőt pedig márcziusi pesti vásárra küldj föl. A mi a visszafizetést illeti, minden év végén adok neked két száz pengő forintot, s igy három év alatt kvittek leszünk. Komolyan beszélek, kedves barátom, most mutathatod ki, ha van benned emberség. Életemben legeslegelőször fordultam mágnáshoz, kímélj meg a szégyenpirulástól, mely a ragyánál jobban el fogja rágni képemet, ha visszantasitasz. Különben mint barátomhoz, nem mint mágnáshoz fordultam. Azt mondhatod, hogy nincs pénzed, akard és lesz, s a ki czigánynak vet ezer pengőt ingyen, az nekem mindig adhat hat száz pengőt kölcsön; mert ingyen el sem fogadnám, már annál csak büszkébb vagyok, hál' Istennek. Nem kétlem, hogy szívesen teljesíted kivánatomat, még pedig két száz pengőt e pillanatban, mert ha óriási szükségem nem volna nem is vetemedtem volna e lépésre. Küldd leveledet a pénzzel együtt a gyorskocsin. Lakásom: Hatvani-utcza, Jankovicsház 685-dik szám,(2 dik emelet. — Viktort köszöntőm. Vagyok őszinte barátod. Petőfi.“ Levelére rögtön válaszoltam, s a kórt összeget azonnal felküldtem Pestre, w: (Folyt, köv.)
