Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 25-ös doboz

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ, KÖZEGÉSZSÉGÜGYI. KÖZGAZDÁSZAT! és SZÉPIRODALMI HETILAP. n5 MEGJELENIK E LAP MINDEN SZOMBATON. Előfizetési sr: Szerkesztői iroda: hová e lap szellemi részért illető minden küldemény bérmentyo czimzendő, Nagyhid-ufccza, 197. sz. flclylicn házhoz hordva, vagy vidékre postai szétküldéssel: Egész évre ... 4 frt. Évnegyedre .... X fit. Fél évre ... . £2 frt. Egyes szám . . . XÖ kr. iLiacio-mvatai: hová az előfizetési pénzek bérmentve küldendők, Nagy Lajos könyvnyomdája, Nagypiacz 29. sz Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 2 frt. HIVATALOS- ÉS MAGÁNRIBDETÉSEK: y négyszer hasábozott garmond sor 6 kr, kétszerinél 5 kr. Terjedelmes hirdetések kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel előlcgcs fizetés mellett. Bélyegdij minden bei'tatásért 30 kr. A hirdetmények a nyomdában (nagvpiacz 29. sz.1 vétetnek át. KirAotessk meg elfogadtatnak*. Becsben és Pesten, Weisz Mór hirdetési irodájában. « ua» fi NYÍLT TÉRBEN a négy hasábos garmondsor beigtatási dija 10 kr. ^Méff valami Petőfyről. A mint világgá bocsátottuk a hirt, hogy Petőfy a szibériai.ólombányákbau miut rab él — bár biztosat mi sem állíthatónk — oly erős viszhangot kel­tett a kimondott szó az egész ország­ban, hogy a hármas bérez határai még mindig hullámzanak Kárpátoktól Adri­áig, az épen oly lesújtó, mint egetverő örömet költő hir lehetőségének bizonyit- gitásától. Több hazai lapban jöttek már adatok a hir lehetőségének igazo­lására, melyeket olvasóink — körülbe­lül — ismernek is,— de nem mulaszt­hatjuk el Sepsi Szent-Györgyön megje­lenő „Nemere“ czimü politikai lap két közleményét átvenni, melyeknek elsejé­ben a lánglelkü költőnek látnoki jósla­tait tartalmazó költeményeiből időszaki rendben vannak idézve a megtörtént események és a mely idézetek vonatko­zással vannak az épen kérdéses életben léteiével a halhatatlan költőnek. Második közleménye a „Nemerének“ a lehetőséget igyekszik feltüntetni, hogy Petőfy valóban élhet és élhet — vagy tönkre ment — a szibériai ólombányák­ban. A .Nemere“ két közleménye irry i hangzik: Emlékezzünk Petöfyre! Motto: Hazánk szentje, szabadság költője, Sötét éjben fényes csillagunk. Oh Petőfy, kinek nagy nevére Lingfiunk és sírva fakadunk! Volt egy időszakunk a közelmúltban mely megszerezte nekünk Európa minden lovagias nemzetének állandó rokonszenvét, 48—9. év dicsősége és gyászával érdemel­tük ki. Szabadságunk dalnoka az azt megelőző években kérdezte a magyartól: „Mikor éb­redsz önérzetre?“ s alig mondhatá el, hogy: „büszke vagyok reátok!“ a harezolók go­molya s a lőpoifüst elfödték szemeink elől. Azt hittük, hogy a dicsőség glóriája égig emelte, s ott maradt s onnan tekint le árva nemzetére. Mikor a „fehéregyházi mezőn“ végsőt dördültek az ágyuk, nem egyedül a csata elvesztését, de az Ő halálát is jelenték a magyarnak. A költői lélek próféciái voltak ezek: „S testemen át futó paripák Száguldjanak, rohanjanak A kivívott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporva.“ S ha volt ideje a lángléleknek búcsút venni a vonagló testtől, vájjon végigszaladt-e emlékén ? „Ajkamat egy c-ók zárja be, A te csókod dicső, szent szabadság, Égi lények legdicsőbbike.“ Vájjon a haldoklás kínját megédesitette-e az eszme neki? „S mikor ünnepélyes lassú gyász-zenével, Fátyolos zászlók kíséretével“ a hősöket egy közös sírnak adták át, azt hittük, hogy a legszabadabb lélek porsátora itt lelt nyugtot. Vérző szívvel kellett megnyugodnunk: „oh, halva bizonynyal a dalnok!“ Széttört a lant örökre, Mely zenge bűvös-bájoson, A menydörgésnek ágyúja Elszenderült e hangokon. „Barangolt, zúgott az őszi szél Csörögtek a fák száraz lombjai, Mint rab kezünkön a megrázott bilincs.“ Nem élt már a költő, ki felesketett arra: „A magyarok istenére esküszünk, Hogy mi többé soha rabok nem leszünk.“ Ha meglett volna még az ő félisteni gangja, mely végig dördüljön Erdély bér­czeitől Hunnia délibábos rónájáig s mondta volna: „Fel, ha istened van, Fel magyar nép, és e Gazokat legottan Fojtsuk az ártatlan Áldozat vérébe!“ Tán egy végső halál küzdelmes erőfe­szítésével széttörtük volna a bilincset keze­inken. De kialudt a .meteor s nem világí­totta meg rabságunk börtönénél; sötét éj­szakáját. Elhullott a költővel a nemzet színe, virága s lett a bon sokáig virágtalan tavasz. Olyan időket értünk, hogy „minek a kard? törjed ketté! minek a lant? vágd a földhöz!“ mert még sírni sem volt szabad, hej pedig lett volna miért. Eltemettünk egy dicső hadsereget, mely hitregei csodákat miveit, elvitte a hir szár­nya hét ország határáig, hogy él a magyar harczol és győz. Ujonczokból állt, de az első csata hőssé tette valamennyit. Eltemettük Petőfyt, kit bámult és iri­gyelt minden nemzet tőlünk, ki szóval és tettel, karddal és tollal egyaránt a szabad­ság ihlett bajnoka volt. Hogy a vesztés fájdalma némileg csi- lapu'f, azóta mindig úgy áll lelkünk előtt, mint egy apotheosis. A költő dicsősége su­gárkertében áll a honfi, kinél a honszerelem imádattá magasult. „Szentegyház kebelem belseje, Oltára képed, Te állj 8 ha kel), e tpmnlfimQ' j Ledöntöm érted!“ Ő ledöntötte s a romok összezúzták az oltárt, kialudt rajta az áldozattüz, melynél magasztosabb emberi kebelben nem égett még soha. „Most gomblyukamban a virág, S ha újra zöldül a világ, Talán sírom halmán fakad.“ Eljött a tavasz, — de nem zengett a lant, hogy isteneknek teljék benne kedve. A két haza gyásza e szóban öszponto­sult: „Oh, halva bizonynyal a dalnok!“ * * * ,. Tan az orosznak egy kitűnő iskolája, hová tűrni, feledni, megtörni és meghalni küldi azokat, kik elég szerencsétlenek a minden oroszok czárjának medve-karmai közé kerülni. Gondoskodott az orosz em­berszeretet arról, hogy legyen hely, hol a hazafi lelkesedése, szabadságvágya kihűljön és kihaljon. Ezt a fehér poklot ólombányáival: Szi­bériának hívják. Ide liurczolták 49-ben százanként a magyar hadi foglyokat. Most került onnét haza egy szerencsétlen hazánkfia, ki mint valót állítja, hogy Petőfy él, rab s az ólom­bányákban dolgozik. Szegény Petőfy! Ha ez igaz, akkor „Orosz s kancsuka parancsol neki. Oh, minden égnek minden istenség!, Ilyen mélyen hajolt magas feje, S ilyen gyalázatot kell most eltűrnie!“ S ha nemzetünk büszkesége él, ez tébolyitó öröm — de tébolyitó fájdalom is. Tudni azt, hogy szinte három évtizeden keresztül számította a kín-nyujtotta percze- ket, s hát akkor is saját bekövetkező sor­sát énekelte-e ? „Te éretted harczolék szabadság S lánczra fűzve lábam és karom, Világosság, téged szomjuzálak, S mint vakond, föld alatt lakom. És fejét már régen a szegény rab Bilincsével törte volna szét; De egyetlen társa a reménység Megragadta fölemelt kezét, Az a remény, hogy még ő szabad lesz, Teljen itt bár éltének fele; ' Mert másik felét majdan az Édes szabadságban tölti le.“ S ha tudta azt az orosz, hogy mily szabadságszerető lánglel két tartott eltemetve s nem tudott egyetleuegyszer egy emberrel szemben kegyelmet éreztetni, honába vissza- bocsátani — embertelen eljárásáért még igen szelíd a költő: „Megvetésem és utálatomnak hitvány tárgya : i M .... a a neved“ — szavai. Ha él: a szabadság istene hozza visz- sza, hogy foglalja el trónját az irodalomban és szerető, érte fájó, epedő sziveinkben. Hogy láthatnék feltámadását örömkönyüs szeme- meinkkel, s ő is látná újra ébredésünket s tapasztalná oltbatlan szeretetünket iránta. Hosszufalu, 1877 ápr. 28. Nagy izgatottsággal olvastam a „Ne­mere' 33-ik számában: „hogy Petőfi Sán­dor Szibériában egy ólombányában él.“ Midőn ugyanis Bem liirül vette, hogy Liideis egy tekintélyes sereggel Segesvár felé vonul, elindult eléje, s az ellenséges fe­lek elöcsapatai juJius 31-én dél tájban már szemben állottak a Segesvár keresztúri utón. Lüders hadteste keletre és éjszakra áűott Segesvártól, azon két utón, melyek Maros- vásárhelyre és Udvarhelyre visznek. Az udvarhelyi utón Fehéregyháza és Ördögfalva között az oroszok balszárnya ellen Bem azonnal kifejtette erejét. A barcz azután csakhamar kifejlett. A magyar sereget Bem, az orosz-oszt­rák tábort pedig Lüders személyesen vezé­nyelték. Bem kétszer nagyobb sereg ellen, oly ügyesen tudta vinni a dolgot, hogy a győ­zelem már-már részére hajlott. a barcz folyamában, melyet erős ágyu- tüzzel nyitott meg, több Ízben rohamra ve­zette zászlóaljait. A balszái y derekasan viselte magát. ’ ■'őrs, .1 ; haderejének kicsiny vol­tábi U(’i lási helyen mind össze is c tun. • est Oyanitott. Azt hitte, a fősereg még Maros vásár- he’yrol csak ezután érkezik meg és sietett, hogy útját állja annak. Ezalatt Fehéregyházát a miéink elfog­lalták s mig e falura támaszkodva a jobb szárnyon erősen ágyuztak, azalatt Bem a bal- szárnynyal tétetett ismételt támadást a völgyben. De azalatt visszaérkezik Lüders. Uj ütegeket, s friss csapatokat vegyit a harezba s Fehéregyházából a mieinket kiveri. Alkonyig tartja magát maroknyi sere­günk. A csata sorsát a segítségül érkezett dzsidások forditák meg. Midőn ugyanis Lüders jobb szárnyunk ellen, négy dzsidás századdal és kozákok­kal rohamot intézett, huszáraink jól kiállot­ták ugyan az első lökést, de egy ismételt erős rohamra huszáraink hátat forditának s futásukban magukkal ragadván a gyalogsá­got is, az egész tábor futásba keres mene­külést, mi közben az üldözésre kelt kozákok és dzsidások iszonyú öldöklést visznek végbe. A kozákok egész Ördögfalváig űzték seregünket. Ezen csatában tűnt el nyom nélkül Pe­tőfi Sándor őrnagy, Bem segédje a geniális költő, a csaták dalnoka. Az öreg Bem apót is csak lélekébersége mentette meg. Midőn lovát kilőtték alóla, szekerébe vetette magát; de futás közben ez is felbo­rult vele, s csak úgy menekülhetett meg a kozákoktól, hogy lefeküdt az árokba, s ar- czát köpenyegével elfödte, hogy meg ne is­merjek, holtnak színlelte magát. Csata végével azonban este négy huszár fölkereste s feltalálván elvitték magukkal. A magyar sereg e csatában 1300 holtat és sebesültet, 500 foglyot s bét ágyút ve­szített. Tehát ezen fentirt sorokból is látható, hogy Petőfi Sándor a hareztéren nem esett el. — Valószínű, hogy az oroszok elfogták mint a többi foglyot. — Miért ne lehetne ez igaz? Én tiszta szivemből kivánom, hogy se­gítse meg a mindenható isten, s minél ha­marább jöhessen hazájába vissza. 1 Köpe János. Visszaemlékezések. „A haza minden előtt!“ Szólt a pa­rancsszó, s ősz hazafi, jfu bajnok, gyönge gyermek megy a harezba, vészbe, viharba „A viszontlátásig“ rebeg az ajkon, csók csókba forr talán utoljára itt a földön. Hí a lmza, s megy az ifjú, gyer­mek, az atyjával, hazát védeni, győzni vagy meghalni! Török vendégeink is elmentek, ma­radhattak volna tovább távol a vésztől? ők a gyöngyei a török ifjúságnak. „A revoire“ az ajkon, köny a szem­ben, fájó érzet a kebelben ____dörg az á gyú, isten veletek... talán utoljára! Mikor jöttek, örömköny csillogott a szemben, óh most a búcsú könye rezg a pillákon s ez oly fájdalmas, oly nehéz elviselni. Nyéken történt. Meszlényi Ilka úrnő gyönyörű koszorút nyújtott át a spártai anya lacanicus pajzsövezésével: „vain- cre ou mourir!“ (győzni vagy meg­halni.) Képzelhetni azt a kitörő lelke­sedést, a mely erre nyilvánult, annyival is inkább, mert a törökök harczi indu­lójának refrainje is így végződik: „ja gazi, ja shehid!“ Csak előre! Vészben, viharban fogtunk kezet, nem jó időben kerestük egymás barát­ságát ! S a testvérszerződés kötve van! Miért nem négy : záraddal előbb, mi - dőn még magyar fejekre termett a babér? Sóhaj kél az ajkra, könyharmat rezg a pillán . . . ősz mohamtnedán, török testvér megérti azt, fényes szakálán vé­gig rezeg a könycsepp s beszél elhaló fájó suttogással .... Óh a könynek van szava! Érted ugye: miért nem előbb, miért nem akkor világverő Hollós alatt? Most nem kellene a pánszláv colos­sal ónterhe alatt nyögni, nem kellene felriadni csendes, édes álomból a néma éjjelen: „Óh a czár! A kancsuka“! Elmentek! itt hagytak, emlékük s mint mondák: szivük maradt itt. Jó he­lyen hagytátok, megbecsüljük. Megfize­tünk érte, ha nem is a czárok hurna- nismusával, majd tudják Bécsben! Isten veletek! Nem tudunk feledni benneteket! Ve­letek foglalkozunk s sok idő telik el, sok viz folyik a „semleges Dunán“, mig elhallgat rólatok a hir! Szeged volt a boldog, melyben elő­ször élvezték a magyar vendégszeretetet. Itt történt egy nagyszerű epizód. A fe- renezrendiek templomát is megnézték; a vendégszerető barátok, kik a török hó­doltság alatt is jó viszonyban voltak a törökökkel, megmutogatták a törökkor- beli okmányokat s a sekrestyéből az imaházba léptek. Itt folyt le egy , szerű jelenet. Hodzsa Mehemrned LiCüdi a főoltár elé lépett, tűzben égő zömeit äZ ég felé emelve az ihlettség magasztos hangján következőket mondá nemzeti nyelvén; „Az izlám népe itt áll a keresztyén magyarok Istenének oltáránál és kíván­ja, hogy a vallás ne vonjon válaszfalat a két nemzet között, melyet szorosabb kötelék: a vér köteléke fűz össze!“ — A törökök lelkesülten ismételték főpap juk őszinte szívből eredő kiváoatát, az összegyűlt népet pedig annyira megha­totta a jelenet magasztossága, hogy lel­kesülten dörögtek utáo „Áment“ egy ' szívvel s egy lélekkel. Vájjon Bécsben minő értelme lesz ez „Ámenének ? „Vége‘-e, vagy „úgy legyen ?“ ügy legyen! —

Next

/
Oldalképek
Tartalom