Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz

Ott láttuk a honvédnienliáz tagjait, kih Budapestről jöttek le az ünnepélyre. Meghatí jeletiet volt, midőn az üregek szerény virágosok raikat az emlékoszlopra lerakták. Ok, kik test, szemeikkel látták a nagy költőt, ők, kik saját füleikkel hallották csengő szavait, kétszeres meg- illetődéssel, de fokozott örömmel vettek részt az innepélyen, midőn látták, hogy a miért 50 év slőtt küzdöttek, az ime beteljesült s a nagy töltő álma a magyar szabadságról, heteljesült ; íz álom valósággá változott.

Ott volt az öreg Lauka Guszti bácsi is ; ti daczára annak, hogy 82 év nyomja vállait, delig annyira nem vihette, hogy belőle Ágoston tegyen. O az egész világnak Guszti bácsi marad. Pedig ő nemcsak vitéz 48-as katona volt, de Petőfinek irótársa is, s irodalmi működését még máig is folytatja. Csakhogy nálánál szerényebb írót nem hord a hátán a föld. Kedélyes anekdotákat beszélt a Petőfivel való viszonyáról, kinek talán ő a leglelkesebb bámulója. Most is Nagy-Becskerekről jött le Segesvárra, hogy részt vehessen az ünnepélyen.

Egy öreg 48-as honvéd, ki jelen volt a segesvári szerencsétlen ütközetben, el kezdte keresni a helyet, hogy hol állott ő akkor a zászló- aljával, midőn az oroszok rohamát többé nem bírva, futásnak eredtek. Nem tudom, hogy meg tudta-e stratégiai pontossággal állapítani. Az öreg lelkesült magyarázataira nagy tömeg verődött össze körülötte. Egy fiatal legény megkérdezte :

— Hát bátya, félt-e keed erősen, mert ha nem félt volna, meg sem futamodtak volna.

Az öreg ezen dicstelen hadi tett felemlitésére kissé megröstelte magát, de hirtelen visszavágott.

— Bizony öcsém, féltem biz én. Különösen akkor, mikor a kozákok nekünk rontottak. De ha te úgy féltél volna, mint ón, még elszaladni sem tudtál volna.

Impozáns volt az Ugrón Gábor vezetése alatt megjelent udvarhelyinegyei székelyek felvonulása Komolyabb, impozánsabb menetet ritkán láttam. És látszott ezen a körülbelül 5 — 6 ezer főnyi embertömegen, hogy ezt nem kíváncsiság, nem valami dologkerülés vagy egyéb érdek hozta ide, hanem ennek minden egyes tagja át van hatva ama gondolat magasztosságától, hogy Petőfit még haló poraiban is áldani, ünnepelni kell, és vele, ki őt ünnepli, az saját magát tisztelte meg vele. Komolyan, lelkesülten vonultak ki a csatatéren levő emlékoszlophoz, ugyanolyan komolysággal és lelkesedéssel fel a várban levő Petőfi-szoborhoz, mely mellesleg legyen mondva,