Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz
2. Julius 30. SZÁL 0 NT AI LA P OK. Ekkor irta „Költő lenni vagy nem lenni“ versében: — „Nem költészet, nem hagylak el soha, Mert nem hagyhatlak el, Táplálni foglak e gyötrött kebelnek Legforróbb vérivel. Nem bánom: tépj, eméssz, Másoktól meghallgattaíást nem várok, Azért éneklek, költők, Mig végső csepp vérem ki nem szivárog!“ Szerelemről, szabadságról szólották dalai, lángoló lelkesedés gyújtó tüze lobogott ezekben, melyek fölött nem ritkán a hazafiui bánat sötét felhője borongott. Látva a költő az elfajult politikai életet, s kétségbeesve, hogy az valaha jobbra forduljon, „Rab hazának fiai“ cimü versében beteg testével a földbe vágyik. Szilaj lelke azonban nem tud nyugton lenni a békében, mint a sirály a vihar zugó hullámain kéjeleg: Ő is mindig háborúról gondolkodik, álmodik, „Háborúval álmodtam az éjjel“ versében háborúba hivták a magyart. Épen az nap volt menyegzője napja, s Ő hogy meghaljon a hazáért, elhagyta házassága első éjjelét. E közben fölgyulladt lelkében a lángoló szenvedélyes szerelem. Szendrey Julia, egy megragadóan érdekes külsejű s épen oly magasan röpkedő lelkű ifjú urhölgy iránt. Látta és megszerette. Ettől fogva Petőfi lantja a szerelem tündérvilága dalát zengette „Ereszkedik le a felhő“, „Te vagy, te vagy barna kis lány“, „Szerelmes vagyok én“, „Költői ábránd volt, mit eddig érezék“ gyönyörű költeménye. Egy remény éc kétely között hányatott léleknek töprengése ez, segély és vészkiáltása az imádott eszményképhez, hogy mentse meg őt, adjon neki üdvösséget, a lányka egy üdvözítő szavára talán ég, föld reá szakad! Mit bánja ő, az Isten szebb halált nem adhat, mint összedőlni a gyönyör terhe alatt 1 „Karácsonykor“ versében kétségbeesve búcsút mond a családi életnek, azt hiszi: ki van rá mondva a kemény Ítélet, hogy vágya űzze és ne érje el. Ekkor bántotta az „Egy gondolat“, hogy ágyban párnák között haljon meg, s azt óhajtotta, hogy essen el a harc mezején, ott folyón ki az ifjúi vér szivéből, s holt testén át fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra, s ott hagyják őt összetiporva ! ........... S zendrey Julia szülőinek ellenállása, hosszú küzdelem után végre megtört a kitartó szerelem erélyén, Pelőf a „Birom végre Juliskámat“ versében a boldog jövőről énekel, melyet oly fényesnek remél, hogy nem mer bele nézni, mert az meg vakítaná szemét, „Te az enyém, én a tiéd“ versében örömmel riadoz, hogy ő király, mióta bírja Juliskáját, nem fején, de szivén hordja a koronát. Augusztus 5-én 1847. volt jegyváltása Erdődön, ezt is megénekli „Itt a gyűrű, itt van végre ujiamon, itt van ajka, itt van végre ajkamon!“ ujjong föl örömében. Bírja tehát végre Juliskáját, s kiröpül vele a családi fészekből a magány üdvözlő gyönyörű boldogságába. A gyönyörű fekvésű Kohóra, gróf Teleki Sándor kastélyába viszi menyasszonyát, itt töltik a mézesheteknek tulvilági üdvvel teljes napjait, itt irta a költő „Szeptember végén“ cimü fenségesen szép költeményét, melyben az őszi táj megragadó szépségét festve, aggódva kérdi nejétől, hogy holnap nem omol e sirja fölébe, s ha igen, tetemére könyezve borit e szemfödelet, s rá birja-e majdan egy ifjú szerelme, hogy elhagyja érette az ő nevét ? Majd keserűen mondja, hogy ha eldobja egykor az özvegyi fátyolt, akassza fejfájára sötét lobogóul, ő feljön érette a siti világból az^ éj közepén, oda leviszi azt, letörleni vele könyeit, érte, ki könyedén feledi hi vét!........... U tolsó epokhája következik a költő életének, eseményekben gazdag tragikum véggel. Az 1848-iki nagy mozgalmaknak, hazánk fővárosában, az intelligens ifjúság volt egyik leghatásosabb tényezője. Hárman voltak, kiket a fővárosi ifjúság vezéreiül ismert : Jókai, Petőfi, Vasvári. Ezeknek lángszónoklataik, merész eszméik ragadták ezt magokkal, az ifjúság a fővárost, a főváros az egész nemzetet. Már a februári francia forradalom lángra gyújtotta Petőfi szabadságért rajongó lelkét, erről álmodott Ő, ilyen időkről, midőn a trónok inognak, a koronák porba hullanak, s a réjtfönség üli diadalát. Ez az Ő idee: a vihar, mely mindent elsöpör, felforgat, hogy uj életet, uj világot támasszon. Erről, ilyenről álmodott Ő gyakran, midőn „Háborúba hivták a magyart!“ Véres csaták lesznek, mondá, patakokban fog a vér folyni, hadd folyón; a népek, nemzetek szabadsága soha nincs drága áron megvásárolva. Mikor a bécsi forradalom hire eljutott a fővárosba, büszke örömmel kiáltott fel: most jövünk mi, rajtunk a tettek sora, mienk a jövő! Kiváló tagja volt az ifjúság azon küldöttségének, mely az ismeretes 12 pontot alkotta, s aztán azon küzdelemnek, mely a századok bilincseiben nyögő sajtót hazánkban szabaddá tette. A lázas események izgatott lelkesedésében irta: „Talpra magyar, hiv a haza“ világszerte ismert költeményét. Az exaltált közönség elvolt általa ragadtatva, mindenki bírni, leikébe vésni óhajtotta volna ennek minden szavát, minden betűiét. De kinyomatni bizonyosan nem engedi a cenzúra. Le a cenzúrával! Éljen a sajtószabadság! Kiá.tott Ő, és vele, és utána ezrek! És mentek a sajtót szabaddá tenni. Länderer és Hekenast elsőrangú nyomdájához hömpölygőit a tengernyi népáladat, Jókai, Petőfi, Irinyi lefoglalták a sajtót, kinyomatták a „Talpra magyar“-t sok ezer példányban, s széiosztotiák a nép között, kimondván, hogy a sajtó szabad, a gondolatot elnyomni vagy korlátozni nem lehet. Azián föl Budára ! A sajtóvétségért 10 évi várfog ságra ítélt Táncsicsot kiszabadították, s a 12 pontot elfogadiatiák a főváros, s aztán az i gész nemzettel. És mindezekben első vezérszerepet vitt Petőfi, oroszlánrésze volt a munkában, megfelelő oroszlánrész illette a dicsőségből. Szerelmi lantja ez időtől a szabadság riadó harsonája lett, „A rab oroszlán“, „A magyarok Istene“, „A ledőlt szobor“, „Év végén“ és legtöbbje az időben kelt költeményeinek, a hazáról, szabadságról és harcokról zengenek. És midőn az ármány mindenfelől megtámadta a hazát és nemzetet midőn ennek minden hü fia sietett oltalmára, hogy maradhatott volna otthon az édes anyának legérzékenyebb, leglángolóbb lelkű fia Petőfi Sietett a harctérre, végzetes helyére, a hősök hőséhez, az eltiport szegény lengyel testvérnemzet nagynevű fiához, az erdélyi hadsereg fővezéréhez Bemhez; részt vett ennek több csatájában, csakhamar segédtisztje és kegyence lett a rettenthetlen bajnoknak, ki az ő kedves fiát, a mint őt be ézgetve, nevezte, hősiességéért, a harmadosztályú vitézségi éremmel tüntette ki És ettől fogva rövid időköz kivételével, melyet a Mészáros hadügyminiszterrel történt nyakravaló pörpatvar idézett elő, Erdélyben tartózkodott, hős vezére oldala mellett. A segesvári végzetes napon Bem nem akarta engedni, hogy a gyöngélkedő költő részt vegyen a csatában; utasította, hogy menjen a podgyászkocsikhoz, s azokkal előre. A harcias szellemű költő nem engedelmeskedett. Olt maradt a tartalék mögött. Onnan nézte a csata folyamatát. Ott tartotta szomorú végzete. És midőn minden veszve volt, a csata, a sereg, a haza: ő is elveszett. Senki nem tudja bizonyosan, senki nem látta, hogy hol? mikép? És holt testén át fújó paripák száguldoztak. . . s ott hagyták Őt összetiporva! Vagy talán tüzszekeren égbe szállt, mint hajdan Illés próféta. Ragyogott, mint a leglángolóbb nap; összetört, s eltűnt a nagy mindenségben, mint egy összetört világ! Költészete élni és ragyogni fog, mig csak lesz magyar a négy folyam síkjain, s a hármas halom bérc- s völgyei között. És most, halála ötvenedik évfordulójának napján, tegyen minden igaz magyar, tegyen az égés/, nemzet koszorút Petőfi sirhalmára, s szenteljen ünnepet tiszteletére! Csorvássy István.
