Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz

Petöfí egy pillanatig elmereng s aztán csodálatos előérzet hatása alatt épp az „Egy gondolat hant engemet“ című költeményének a szavalásához fog. Megrázó erővel zeng szózatos ajkairól az örökszép rapszódia:

Ott essem el én A harc mezején ;

Ott folyjon az ifjú vér ki szivemből.

S ha ajkam örömteli végszava zendiil:

Hadd nyelje el azt az acólzörej,

A trombita hangja, az ágyudöroj;

S holttestemen át Futó paripák

Száguldjanak a kivívott diadalra,

S ott, hagyjanak engem összetiporva . . .

Ott szedjék össze elszórt csontomat Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes lassú gyász-zenével fis fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják Kik érted haltak szent világszabadság.

A leányka mélázó figyelemmel tekint a költőre. Minő csodálatos vágy, milyen hősi óhaj ! Hátha beteljesedik.

Petőfi szívélyesen elbúcsúzik, aztán megy tovább Segesvár felé : a harcmezőre. Már dörög az ágyú, mikor oda ér. De az ütközetben nem vészén részt. Hisz még kardja sincs. Csak szemlélő. Itt is megfordul, amott is : majd Bem körül, majd az ágyuk megett, majd Fejéregyházán. Hat óratájt jön a végzetes kozák-roham s a tomboló förgeteg őt is magával sodorja. Még látják egyesek, a mint menekül hajadonfővel, kigombolkózva, nyitott inggalérral. Aztán eltűnik végképp, örökre.

A borzasztó zűrzavar első napjaiban nem igen keresték. Majd csak előkerül. De bizony nem jött soha többé . . .