Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 22-es doboz
Ö1TKTVKDIK ÉVFOLYAM. (209. Szám.) KIFIZETÉSI ÁRAK: Égési évre 14 frt — kr. Félévre ____7 , — „ N egyedévre— 3 , 60 » Kgy hóra-----_ 1 „ 30 . E gyes szám____... 4 kr. V idéken____...__ S „ P ESTI NAPLÓ Szerkesztőség: YL, Teréz-körút 21. * Kiadóhivatal: YL, Teréz-körút 23. * Apróhirdetések Ara Egry a*ó 2 kr vastagabb betüve 4 kr. Hirdetésok petit számi- tással dijszab&fí szerint. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után'* Budapest, 1899. Főszerkesztő: Neményi Ambrus, Vasárnap, julius 30. Petőfi. Budapest, julius 29. Petőfit ünnepli holnap az egységes és oszthatatlan magyar nemzet, Petőfit, a szabadság Tirteuszát, aki omló vérével pecsételte meg faj- és hazaszeretetét, ügy történt minden, amint kívánta, amint megálmodta. Nem halt meg ágyban, párnák között; nem hervadóit el lassan, mint a virág, nem égett le észrevétlenül, mint a gyertyaszál! Ott esett el Magyar- ország keleti végén, a zsarnokság ellen viselt szent háborúban, a harcmezön; az ifjú vér ott folyt ki forró, szerelmes szivéből; utolsó szavát elnyelte a kardcsattogás, a tombita sivitő hangja, az ágyudörej; még meleg, vonagló testén futó paripák száguldtak át . . . elszórt csontjait ott szedték össze és adták át örök nyugalomra a közös simák, lemészárolt honvédvitézek sok százával. A legnagyobb magyar lírikust ötven évvel ezelőtt látta utoljára halandó szem a fehéregyházi hídon, kétség- beesett tusa förgetegében, amint nézte könnyes szemmel, szorongó szívvel a gyilkos öldöklést Bem honvédéi és Lüders kozákjai között. Huszonhatéves volt ekkor, az élet hajnalán, de hire-neve, dicsősége aggastyánnak vallotta. Pályája a meteor pályafutása ; úgy támadt, ahogy a meteorok támadnak és úgy is tűnt el, ahogy eltűnnek a meteorok a világűrben forró augusztusi éjeken. Élete éppen oly rendkívüli, épp olyan szokatlan, épp olyan szertelen, aminö poézise. Mások az iskolát alig járják meg annyi idő alatt, amekkorára terjedt az ő egész élete ; amennyi idő alatt ő sikerekben a legnagyobb, dicsőségben nálunk páratlanul álló pályát futott meg. És milyen romantikus végletekben mozog ez a rövid, csodás élet! Zsíros állása, olyan társadalmi pozíciója, amit az emberek respektálnak, amely szerez vagyont és tisztességet a nyárspolgár-észjárás szerint, nem volt soha ; emiatt majdnem elcsöppent Juliskájától, a «feleségek feleségé»- től. Volt kóbor diák, akit a szegénység, a büszke dac, a géniusz emésztő láza, titkon lobogó tüze egy iskolából a másba üz; volt «zöld hajtőkás, sárga pitykés közlegény», a sarkában járó diák-nyo- moruság elöl a még nagyobb és még tűrhetetlenebb katona-nyomoruság karja közé vetvén magát; volt vándorszínész és áldozott egyszerre két múzsának; volt egy szerény hetilapocska segédszerkesztője : onnan hódította meg a magyar Parnasszust; onnan emelkedett egy-két rövid esztendő alatt az utol nem ért nagy poéták, a hasonlíthatatlanul gazdag és eredeti szellemek között nemzete legnagyobb költőjévé. És — a mi paradoxonnak tetszik, holott csak igazság: ez a minden izében tősgyökeres magyar szellem, a puszta és a pusztai nomádélet költője , aki nem akart és nem is tudott egyéb lenni magyarnál, aki mindenkinél hivebben és jellemzetesebben perszo- nifikálta a magyar géniusz lényegét: idegeneknek is kedvesebb és érthetőbb minden más magyar szellemnél. A világirodalom kitűnőségeihez fogható, velük egyenlő nagy költőnk csak egy van : Petőfi Sándor; a szellem más terén is csak egy elsőrangú kitűnőségünk, a Petőfinél itthon is kevésbbé ismert, kevésbbé olvasott Széchenyi István. Ez a két legnagyobb, legtörzsökö- sebb magyar szellem, amióta csak Árpád ivadéka Éurőpában megtelepedett, egy időben élt, Magyarországon a legválságosabb és legdicsöségesebb korszakban. Az idősebb Széchenyi, akinek lelkében már forrongott Magyarország megváltása, amikor Petőfi meglátta a napvilágot, túlélte a nála jóval ifjabb költőt; de csak oly halott volt a magára erőszakolt sírban, a téboiyodottak döblingi azilumában, mint a fehéregyházi véres csata halottja a közös honvédsirban, Erdély keleti határán. A két legnagyobb magyar sorsa egyaránt tragikus. Mind a ketten ugyanannak az egy ideálnak: a szabad, független, gazdag és boldog Magyar- országnak a hősei és mártírjai. És mind a kettőt a forradalom tarolta le. Széchenyi a prófétalélek ideges, magát kínzó sejtelmével remegett a forradalomtól, amelynek fölkeltésében maxima pars fűit; mig Petőfi Sándor a duzzadó ifjúság könnyenhivésével, naiv optimizmusával, hazájának és nemzetének minden üdvét a forradalomtól remélte. Petőfi forradalmi érában született és a forradalmi korszak alkonyadtával halt meg ott a csatamezön, ahol a magyar nemzet utolszor bukott el a magyar szabadság fegyveres védelmében. A forradalmi szellem azonban nem századunk negyvenes éveiben, nem is az 1825. évi országgyűlés alatt született; hanem II. József császár uralkodása alatt, a múlt század kilencvenedik esztendejében. Attól kezdve 1848-ig, amikor elérte nagykorúságát, amikor sorompóba lépett, hogy halált, vagy életet vívjon ki magának, félszázadnál hosszabb időn át, mint a teve és a pálma, ez a szellem szakadatlanul nyomás alatt nőtt és izmosodott. Ez a félszázad: 1790-től 1848-ig a magyar faj politikai, irodalmi és erkölcsi újjászületése: amikor nehéz, bóditó, mesterségesen rátukmált álomkőrságából fölébredvén, megmutatta, hogy akar és tud élni. Ennél a félszázadnál, mely idő alatt fegyveres háború nem dúlta országunkat, viharosabb és válságosabb kor nem volt viharos és válságos ezer esztendőre terjedő életünkben; és az egymás nyomába hágó emberöltők között a viharra és vészre termettebb sem volt annál az ivadéknál. Aki pedig tudni akarja, hogy mi dobogtatta a magyar szivet, min töprengett a magyar elme, amikor alapját rakták le és falait emelték föl az uj Magyar- országnak; amikor a politikai magyarnemzetbe Werbőczy populusa, a nemesség mellé, befogadták a magyar föld minden fiát : az olvassa el Széchenyi Írásait és Petőfi költeményeit. Magyarország e nagy, e társtalanul álló epokájának a történetét Széchenyi István és Petőfi Sándor Írták meg a legigazabban és a legteljesebben. Petőfi legendaszerü utolsó szabadság- harcunknak, amit jőslelke korán megsejtett, amire olyan mohón, olyan sővá- ran vágyakozott, mint szerelmes ifjú menyasszonyának keblére; aminek közeledését ezernyi-ezer változatban tudta üdvözölni : Tirteusza volt; egyik kezében lanttal, a másban karddal harcolt a szabadságért. És amikor napunk nyugovóra l hajlott, amiköi az utolsó reménytelen, kétségbeesett erőfeszítést tettük ; amikor már nem a hazát és nem magunkat, nem drága miéinket akartuk többé megmenteni, csak a becsületet: a forradalom nagy dalosa, a legnagyobb magyar lirikus, a legspecifikusabb magyar szellem, egyszerre csak eltűnt sorainkból, kozák-dárda ütötte át a legforróbb, a legöszintébb magyar szivet. Talán szerencsénk nekünk és szerencséje neki is, hogy igy történt. A forradalom dalosának jobb volt bukni a forradalommal ; vigasztalóbb nekünk, hogy szivét kozák-dárda járta át; hogy szemét nem foghatta örök álomra kegyeletes kéz; hogy ismeretlenül, megkönyezetlen hántolták el közös sírba összegázolt, megcsonkított vitéz honvédekkel, —■ mint ha ellenséges kézbe kerül és szaporítja számát azoknak a mártíroknak, akiket hazafiasságukért a bitó és a kötél lakoltatott meg. Amikor Petőfi, az üstökös, ezelőtt ötven esztendővel eltűnt örökre, nem gyászolhattuk, nem sirathattuk meg; mert olyan idők jártak akkor, hogy csak vigadni volt szabad a magyarnak, de gyászolni nem. Özvegye korán, időnek előtte sírkeresztjére akasztotta sötét lobogóul az özvegyi fátylat, hogy a porlő halott bekötözhesse vele szive sebeit. A nemzetnél azonban ivadékról-ivadékra, esztendöröl-esztendöre nőtt a Petőfi dicsősége. Családjából ma nem él senki, sem hitves, sem gyermek, sem unoka, sem testvér. Az ö családja mi vagyunk, a szabad magyar nemzet. Mi örülünk porba holnap áldott emléke előtt, hogy hódoljunk örökkön élő szellemének, hogy imádkozzunk magunkért. Nemcsak kincsünk, de hitünk, reményünk, üdvünk is nekünk a Petőfi Sándor örök időkre szőlő dicsősége ! Mai számunk 24 oldal.
