Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
Petőfi Sí Kárpátok szelleme * A kárpátok sötét fenyvesseinek örökzöld lombjai közé is el-eljár Petőfi. Ezt a mesét egy székely erdőkerülő mondotta el nekem, mikor a Szent-Anna tavától elindulva, a Nyerges hegyen át fölrándultunk a ká- szoni borviz forrásokhoz, onnan pedig a kopasz Nemere hegycsúcsra. Kászon-Jakabfalvától a székely atyafi vezetése mellett jöttünk a fenyvesek felé utitársammal. Az erdő szélén épült kies fürdőnél pihenőt tartottunk, hogy az ízletes ebéd után vígabban folytathassuk a gyalogolást. Első gondom volt vezetőnknek, ki az egész utón hallgatag és néma vala, egy pár pohár borral megnyerhetni a beszélő képességét Aztán nemsokára folytattuk utunkat kelet felé. Csöndesen lépegetve haladtunk föl az árok szélén. Az ösvényünk mellett csermely csörtetett le, maga után hagyva rozsdás szinü lerakodását, miről fölismertük, hogy borviz forrásokból eredt. A kanyargó ösvény minden fordulójánál újabb és újabb képei tárultak elénk a fákkal dúsan borított bér- ezeknek. A székely atyafi beszédesebb lett. Sok szép csodás dologról beszélt. Elmondta a körül levő bérezek rejtelmeit, elmondta, hogy miként dobta volt le egyik testvér juhász legény a másikat a magas szikláról, hogy aztán az egész csorda juhot ő bírja, elmondta a fehér leány csodás megjelenéseit, kiről mindig tüzet jósoltak az emberek, de be is következett minden alkalommal. * Péterü Tamásnak Petőfi reyék c/ítnii füzetéből vettük át. Hát a kigyógyülés ? Az még a csodálatos valami. Messzi bérczekről összeseregelnek a kígyók, hogy királyt válasszanak magok közül. Ott szokott lenni a kígyók választása, — beszélt a vezető, bemutatva a Nemere kopasz csúcsa felé egy kerekded mélységbe. A hegygerinezre érkeztünk. Csupán egy hosszú völgy választott el a Nemere hegytől, — legalább úgy látszott, de verejtékkel tapasztaltuk két óra után, hogy a látszat csalt. Mikor a tetőn megpihenve tovább indultunk, alig nehány lépésre pihenő helyünktől megszóllal újra a vezető székely atyafi: Ahajt van a Petőfi köve ! Oda tekintettünk a magányosan álló jókora sziklára, mely ülőszékhez hasonló alakjával az első pillanatra magára vonta figyelmünket. — Miért hívják Petőfi kövének ? hiszen tudtommal nem járt erre felé soha a nagy költő ? Nem-e ? hát nem hallották ennek a történetét soha ? — Nem. — Igen szép, de igaz históriája vagyon ennek, — kezdé magyarázni az atyafi, — mert tetszik tudni, Petőfi nem halt meg Segesvárnál! Az csak olyan mese, a mit soha senki el nem hiszen. — Menjünk közelebb! — bíztattam a vezetőt, meg a barátomat. De nézzük jneg, mellette jobban is tudom elmondani a históriát. Közelébe értünk a Petőfi kövének. Utitársam fölmászott s helyet foglalt az ülésében és kikönyökölt a kőből képződött támlájára. Hát ez a Petőfi köve, — folytatá a székely. Már csak azért sem halhatott meg Segesvárnál, mert akkor abból az ezerekre menő emberekből, akik menekültek, hát mégis csak látta volna valaki, hiszen mind ismerték. De mondom, hogy nem halt meg, hanem menekült. Elbódorgott a vidéken, hol nem ismerte a járást, aztán eltévedt. No hát igy jutott el bolyongása közben Firtos- vára hegyi szelleméhez. Ez a szellem őriző volt, ez őrködött a vár körül elásott kincsek felett és ott lakott a „fehér katlan“ odújában. (Kis barlang üreg a Firtos hegy nyugoti oldalán.) Ez volt a Petőfi legszerencsétlenebb lépése, mert a hegyi szellem megszerette a mint meglátta, s magához csábítá szép szavakkal, nagy Ígéretekkel. Legtöbbet a haza sorsáról beszélt a csábító szellem, mert úgy tapasztalta, hogy ez köti le leginkább a Petőfi figyelmét. Aztán cselt, vetett neki. Oda Ígérte az aranyait, melyek rudakban vannak elásva a vár körül, s bíztatta, hogy ezeknek árán annyi katonát vehet, hogy annyi még sohasem volt a magyar hazának. De mindezeket csak akkor kapja meg, ha három napig vendégéül marad a szellemnek. A rossz szellem nem csalódott. A költő szívén hordozta hazájának szomorú sorsát, és nagy hazaszeretetéből kifolyólag engedett a kérésnek. A szellem aztán szép szerével becsalta szikla lakásába, s bezárta, hogy onnan tiz hosszú esztendeig kijutni, elmenekülni nem tudott. Tiz esztendő hosszú idő. Azt hitte a gonosz szellem, hogy ily hosszú idő alatt elfeledett a költő lángelméje mindent, a mi azelőtt történt. Azt hitte, hogy a fogságban eltöltött évek alatt nem gondolt hazája sorsára, vagy ha gondolt is, az régen feledésbe ment. De csalódott! a költő mindent feled, csak édes hazáját nem ! Egyszer nagy betegség érte Petőfit. A zárt levegőt tovább nem bírta ki, s a szellem kénytelen volt ^ t % /<*€. > o Jf/K e-'+
