Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
erőszakolt ünneplést sehol se látunk majd, mert csak a szív, a rajongás fog 0 róla beszélni s a tisztelet és szeretet lesz ezen ünnepnek a főrendezője. A hatalom képviselője meghajlik majd a még hatalmasabb szellem nagysága előtt, a büszke főúr leteszi az elismerés pálmáját a népköltőnek, az értelmiség megköszöni a sok élvezetet, a mit versei nyújtottak s a nép ? az ünneplők zöme ? . . . . oh, az tapsol, vígad és szívéből örül a nagy diadalnak, melyet a köréből szármozott egyszerű poéta vivott ki ország és világ fölött — a tollal. t És a karddal .... Oh, miért hogy ez az öldöklő eszköz is bele-' játszott ebbe az üstökösi pályafutásba ?! Talán most másképpen ünnepelnénk, olyanformán, mint nem is oly régen, Jókai jubileuma napján. De különben fönségejebb így Petőfi élete, hogy abban a kardnak is szerep jutott. A gondviselés akarta igy s ő maga is. ^ „Ott essem el én, a harc mezején.“ Tulajdonképen gyászünnepet kellene most ülnünk, mert hiszen tudjuk, hogy a végzetes segesvári ütközetben — a fejéregyházi síkon — vérzett el ifjan a nagy férfiú, ott dobbant utolsót hazájáért a nemes szív, és akkor némult el mindörökre a dalos ajk. Mi azonban mégis Örömünnepre készülünk : virágot hozunk, dícséneket zengünk. S ez jól van így. Petőfi 1849. július 31-én nem halt meg, csak hallhatatlanná lett. Nem a vad kozák dárdája döfte keresztül, cshk a (xéniusz borította rá láthatatlan ■ fátyolét. Porait hiába keressük a földben, mint akár Mózesét és Mohamedét hiába keresték .... Van-e tehát okunk szomorkodni ? Kivált most, miután megérnünk adatott, hogy azóta - ötven év alatt — ez a mi halhatatlanunk meghódította nekünk — irodalmunknak — az egész művelt világot ? . . . Van-e okunk gyászra, mikor angolt orosz, francia, svéd, finn, török ismeri immár és méltányolja elméjének tüzes termékeit ?
