Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 18-as doboz
Petőfi 1003 Petőfi a színházba eljárhasson, melyért rajongott, egy és más holmiját eladta. Ezért részeges házigazdája korhelységgel vádolta tanárai, utóbb atyja előtt. A félévi vizsgálat rosszul sikerült, s egyik szláv érzelmű tanárától a magyar történelemből elégtelent kapott. Atyja erre megírta neki, hogy mint érdemetlen fiúról leveszi róla kezét, mire P. 1839 febr. 15. elhagyta Selmecet és Pestre vándorolt, hol a színházhoz akart bejutni, s tényleg Rónai álnév alatt statisztáskodott mintegy két hónapig. Májusban egy rokona, Sal- kovics Péter mérnök vette magához Ostfiasszony- fára (Vas) oly szándékkal, hogy majd a soproni líceumban fiával együtt taníttatja. Itt vakációzott vele Orlay Soma is (1. o.), aki szintén rokona volt és mindvégig jó barátja maradt. Egy környékbeli földbirtokos leánya, Tóth Róza iránt itt táplált szerelmi ábrándjai még pár év múlva is felhangzottak költeményeiben. Mikor azonban eljött szeptember, a mérnök mást gondolt, s azzal a kifogással, hogy úgy sem lesz belőle komédiásnál egyéb, sorsára bizta. (Katonáskodása.) P. mégis bement Orlayval és a mérnök fiával Sopronba, de ő nem a líceumba, hanem a Goldner- féle gyalogezredbe (48. gy. ezr.), hogy senkinek ne legyen terhére; nem dicsőségvágyból, hanem dacból és szükségből (1839 szept. 6.). A 16 éves «zöldhajtókás. sárga pitykés közlegény» panasz nélkül végezte terhes szolgálatát, s össze-össze- jött diák barátaival is. Itt ismerkedett meg Pákh Alberttel is, használta az iskola könyvtárát és részt vett néha a magyar társaság ülésein; legfőbb vigasztalását pedig a verselésben találta, de e soproni időzésből nem ismerünk versét. Nyomorúságai közt és a durva környezetben jövő hivatásának gondolata tartotta fel lelki erejét. Tavaszig maradt Sopronban, akkor századja műre. közepén Bregenzbe indult, nem csekély örömére P.-nek, ki alig várta, hogy Tirolt s még inkább Olaszországot megláthassa. Grazig mentek, ott megtudták, hogy az ezredet Horvátországba helyezték át és a P. századja Horvátországban fog állomásozni. E csalódás lehangolta, de még nagyobb baj volt, hogy a szolgálat elcsigázta még eléggé ki sem fejlődött szervezetét. Grazban két hónapig idegláz gyötörte, az őszi nagygyakorlatok alatt (1840) vért köpött, azért Károlyvárosban hónapokon át a kórházban ápolták, végre az emberséges ezredorvos, Römer dr., ki részvétet érzett az intelligens ifjú iránt, magától kezdeményezte és kieszközölte elbocsátását (1841 jau. 31.). A sivár élet, az idegen környezet, szülei szegénységének, apja neheztelésének, a maga betegségének és szenvedéseinek elgondolása, a jövőre minden kilátás elborulása lelkileg is beteggé tette az ifjút; szenvedéseit csak Kupis Vilmos közlegény pajtásának barátsága enyhítette, kire később is mindig szeretettel gondolt vissza. P.-t a felülvizsgálat után Sopronba vitték s ott bocsátották el végleg 1841 febr. 28. Miután elfásult kedélye barátai körében kissé fölpezsdült, egy hét múlva Pápára indult Orlayhoz, ki akkor már ott tanult. Itt barátai felruházták, kis keresetet szereztek neki, sőt Tarczy Lajos tanár pártfogásával a tanárok felvették a VII. osztályba benevolus auditornak is, noha nem volt bizonyítványa s az iskolai év vége felé járt. De csak 3 hétig maradt Pápán, itt is nélkülözött, a tanulásba lassan melegedett bele, s mikor egy ízben obsitos katona-ruhájában jelent meg az előadáson, a tanulók nagy kacagásban törtek ki s a tanár kiutasította. Pozsonyba vándorolt, hol Szeberényi és több régi tanulótársa tanult; de itt nem lelvén módot a megélhetésre, tovább vándorolt szinésztársaságot keresni. Elébb Győrbe gyalogolt, de ott nem lóvén társulat, Pestre jött hajón, onnan ismét gyalog Duna- Veesére látogatott el szüleihez, kik a falu korcsmáját bérelték s nagyon szegényesen éltek. Atyja azt kivánta, hogy mészáros legyen, anyja a tovább tanulást sürgette, maga pedig a szinészpálya dicsőségére vágyott, magának hirt és olyan állapotot remélve, hogy szüleit segítheti. Nem sikerülvén azonban atyja előítéletét eloszlatni, anyja kívánsága győzött, s felgyalogolt Selmecre bizonyítványáért (1841 ápr.). Pár hónapig még otthon maradt és verseket irt; de mivel az iskolai évkezdete még messze volt, legalább próbát akart tenni időközben a színészettel. (Első szinészke- dése.) 1841 jul. kezébe vette a vándorbotot, Pestre, majd Veszprémbe, Füredre ment, azután átkelvén a Balatonon, Somogy vármegyén keresztül Ozorára ért, ahol Sepsy Károly hattagú szinész- csapatába állt. A sanyarú társaság Tolna és Fehér vármegye kisebb községeiben játszott; P. a szincédulákat irta és hordta ki és a kellékekről gondoskodott, de fel is lépett, először a Peleskei nótáriusban. Mikor a társaság mindenből kifogyva, Mohácson feloszlott, P. megunva a művészet ez avatatlan papjai közt a dicsőséget, anyjának tett Ígéretéhez képest iskolába készült. Sopronba, onnan Pozsonyba, s itt sem találván biztos módot a megélhetésre, Pápára ment. Pápán Tarczy szerzett neki egy kis keresetet s fölvették a VII. osztályba, melyet kellő eredménynyel végzett, kivált egyes tárgyakban. Még többet tanult magánúton; sokat olvasta Schillert, Lenaut, Heinet: a magyar költőket minden társa közt legjobban ismerte ; igen szerette Gvadányit és Csokonait, legnagyobb hatással azonban Vörösmarty volt reá, Fejlődésére rendkívül kedvező volt ez időszak, mihez hozzájárult, hogy nemes törekvésű barátok környezték: Jókai, Orlay, Kozma Sándor stb., ott tanultKerkápoly Károly, Ács Károly, Kolmár József is. Mindezek derekasan működtek a Tarczy vezetése alatt állt képzőtársaságban, s P. mint költő, bíráló és szavaló csakhamar feltűnt, több jutalmat nyert és az évzáró örömünnepen fényesen szerepelt. Itt érte az az öröm, hogy A borozó ciniti verse, melyet Bajzának, a kor legelső kritikusának, felküldött, megjelent az ország legelső szépirodalmi lapjában, az Athenaeumban (1842 máj. 22.). P. ettől számította Írói pályáját. A vizsgálatok befejeztével ő és Orlay először Jókait kísérték haza Komáromba, majd P. szüleit látogatták meg Duna-Vecsén, akik nagy örömmel fogadták «jó útra tért» fiukat; egy hét múlva pedig Orlay szüleihez mentek Mezö-Berénybe, ott töltötték a nagy szünetet, melynek végén Debrecenbe is elrándultak. Innen Petőfi a Hortobágyon át (v. ö. Hortobágyi kocsmárosné kezdetű, első népdalát) Tiszafürednek és Jászberénynek kerülve tért
