Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 18-as doboz
ségi párt a delegáczióban — kisebbsége tudatában — ellene szavazott, a parlamentben — többsége tudatában — megszavazza. A dilemmát tehát ekként megkerülni nem lehet; azt meg kell oldani. Ha el* veti a függetlenségi párt a fizetésemelést, akkor az osztrák taktika elérte a czélját, mert éles ellentétbe helyezte a nemzetet az udvarral és a katonai körökkel. Ha pedig megszavazza, erkölcsi lealázásnak teszi ki magát és a nemzetet, elveszti itthon a hitelét és ezzel koczkáztatja, sőt alighanem teljesen el- játsza a függetlenségi törekvések jövőjét. Az első pillanatra szembeötlik, hogy a függetlenségi pártra, de a nemzetre nézve is az utóbbi szempont a mérhetetlenül fontosabb. Az udvar kegyét teljes mértékben sohasem bírtuk, sokszor teljesen elvesztettük, mégis megéltünk. Ha politikánkban ezt emeljük irányadóvá, akkor el lehetünk készülve az áldozatok végtelen sorozatára, anélkül, hogy azok fejében valamely komoly eredményt tudnánk kivívni a nemzet részére. Ha most egy pillanatra meg is szerezzük a tiszti fizetésemelés szolgai megszavazása által az udvari és katonai körök jóindulatát, megint elve- ' szitjük azt, amint a létszámemelés és a nemzeti követelmények kérdésében „ok- vetetlenkedünk“. Ilyen labilis alapra nemzeti politikánkat, törekvésünk jövőjét építeni nem lehet. Hiszen itt van, közvetlen közelünkben az intő példa. A szabadelvű párt erre az alapra építette egész politikáját; az eredmény közjogunk visszafejlődése, alkotmányunk meggyöngülése, nemzeti életünk hanyatlása, elszegényedésünk és eladósodásunk lön. A vége az lett, hogy a türelméből kifogyott nemzet haragja elsöpörte az egész szabadelvű pártot. Ezt a sorsot szánjuk a függetlenségi pártnak is? Nézzünk hát szemébe a dilemma másik ágának. Ha megtagadjuk a tiszti /" MA»YARORSZAG fizetésemelést, lesz-e abból mindjárt égszakadás és földindulás? Dehogy is lesz. Mi álljuk a paktumot, föntartjuka statusquot, többre minket kötelezni, kényszeríteni nem lehet. Ha az uralkodó előtt szembe kerülnek egymással a közös miniszterek és a magyar kormány, a királyi döntés a paktum értelmében csak a magyar kormány javára e she tik. Bekövetkezik tehát a közös miniszterek válsága, lemondása és fölcserélése. Ebből, igaz, semmi hasznunk nincs, de kárunk sincs. Csakhogy természetesen az uralkodói döntés a magyar kormány ellen is es- hetik. Ez esetben a magyar kormány válsága és lemondása következik be, ami ránk nézve már komolyabb dolog. De szabad-e ettől megijedni? Hja kérem, az nagy baj, ba mi minden kis válságtól holtra ijedünk. Hiszen az alkotmányos élet, az alkotmányos kormányzás egyik fő ereje éppen abban van, hogy a kormány kész legyen minden pillanatban megválni a kormány- padoktól, ha közte és az uralkodói hatalom között ellentétek merülnek föl. Hiszen az ilyen kormányválságok éppen arra valók, hogy a zavaros helyzeteket tisztázzák. A világ még egy kis kormányválságtól nem dől össze; ellenben ha a nemzet a kormányválságtól való félelmében mindent föláldoz, akkor olyan lejtőre kerül, amelyen nincs megállás. A helyes álláspont tehát csak az lehet, hogy kormányválságot komoly ok nélkül fölidézni nem szabad, de bátran szemébe kell annak nézni, ha arra komoly ok van. Végső konzekveneziája egy ilyen válságnak legfölebb a líázfölosztás lehetne. De nem tartjuk valószínűnek azt, hogy az uralkodó olyan dologért, amely egyáltalán nincs a paktumban, fölborítsa a paktumot, mielőtt annak főalkatrésze, a választói reform likvidálva volna. Ha tehát a szóban forgó dilemmát , Budapest, 1908. vasárnap, márczius 15. /. minden oldalról megvilágítjuk, csak arra a következtetésre jutunk, hogy a gyűlöletes és lealázásra törekvő osztrák taktikával szemben a függetlenségi párt a tiszti fizetésemelés és legénységi zsoldjavitás kérdésében csak a n e- g á c z i ó álláspontjára helyezkedhetik. Ezzel — némi taktikai ingadozások után — visszatér arra az álláspontra, hogy a katonai kérdéssel szemben a várakozás sánczai közé zárkózik. H a odafönt nem sürgős ez a kérdés, nekünk sem sürgős. Ha odafönt inkább kell a gyönge, elmaradt, elsenyvedt, de sült osztrák hadsereg, mint egy fejlett, harczképes, a kor színvonalán álló hadsereg, mely azonban a magyar államiság követelményeinek tért enged : hát az az ö dolguk, mi azt sem bánjuk. Becsületes kísérletünkre, melyet a kérdés méltányos rendezésére tettünk, nem reagáltak ; mi bizoDy fölkinálkozni nem fogunk. A politikai helyzet. (Saját tudósítónktól.) f Budapest, .márczius 14. I A holnapi országos ünnep már előre éreztette hatását. Ma már a képviselők jórésze elutazott a fővárosból, a képviselőházban csak igen kevés képviselő volt jelen, s az ülés is minden nagyobb érdeklődés nélkül folyt le. iMárczius 15-ikének hatvan éves évfordulóját mindenütt nagy melegséggel ünnepli meg a hazafias közönség. Kossuth Ferencz is pártja több képviselő tagjával Czeglédre megy, és résztvesz a polgárság ünnepélyén. A képviselőház, tekintettel az országos ünneplésre, csupán kedden tartja első ülését. I í * ' i f i 1 * A horvát képviselőházat ma elnapolták. Minthogy a békés kormányzást a horvát izgatok nem teszik lehetővé, ennek következtében legczélszerübbnek Ítélte a kormány,- hogy a lármás jeleneteknek egyelőre végettömegét, amely, elsőbb félénken, később túlereje tudatában mind bátrabban nyomult fölfelé s a csata sorsa egyszerre megfordult. Négy teljes óra hosszat tartott a véres küzdelem. Bem elszámitotta magát. Azt hitte, hogy kirohanó honvédéi már az egész ellen- hadat megmozgatták s a jobb szárny futása maga után fogja vonni az egész osztrák sereg hátrálását. Az oroszok pedig, akik nem tettek egyebet, mint az osztrákok mozdulatait, amennyiben szükség volt rá, hol takarták, hol támogatták, a futók visszavonulását bizonyára fedezni fogják, s ezzel a mai harcinak vége lesz. Az ő ágyúi pedig megadják az indulót a futóknak, azokkal szokta elzen- getni a temetési éneket. Visszavonulni az előbbi poziczióba már nem lehetett. Be ha megtehetik is, számuk, arányuk már le van leplezve, azt tovább rejtegetni nem lehet, sőt megeshetik, hogy nagy részüket bekerítik s foglyul ejtik. Tehát csak előre, ágyutüz között, szuronynyal, puskatussal! Bem végre is m&gfuvatta a visszahívó t. Erősen csatázva hátráltak, csak a halottak és nehéz sebesültek maradtak hátra. Ott hagyta Bem tizenhat ágyúját. Két felé vált a sereg, egyik része Zsurmaival oldalt, a másik sebes haladással egyenesen vágott Szerdahelynek, a hová nem merte követni Buchner a haragos oroszlánt. Ez utóbbiakkal volt Petőfi, kinek költeménye Bem e csatáját lángoló szavakkal örökíti meg: , J j 1 , «Négy nap dörgött az ágyú yiza-kna s Déva közt;; , < Ott minden talpalattnyi! Földet vér öntözött! Mindent megtettünk, mit Kívánt a becsület... Tizannyi volt az ellen, Győznünk nem lehetett.» Leírja, hogy milyen fehér volt a világ, szép, fehér hó este be s a fehér hólepelre hogyan omlott a piros, meleg vér... Négy hosszú napon át tartott a csatározás, melyet a költő «Rettentő, vad. csatának» nevez, aminőt a messzelátó nap csak «nagynéha» lát. De elpártolt tőlük, úgymond, Isten és a szerencse, csak egy pártfogó maradt velük: Bem. Ö, milyen rajongó lelkesedéssel beszél erről az öreg, kis lengyelről, nevezi őt dicső vezérének, vitéz tábornokának, akinek hősiességét elbeszélni nincsen szava, s akit csak néma áhítattal szemlél! » ’ Szinte látom Petőfit a villogó, lelkes szemeivel, amint nézi, nézi a Bem-czélozta ágyuk által hasított vér-barázdát, amint megdobban a szive, mikor egy-egy ellenséges löveg ott csap le mellette, de az öreg meg sem mozdul, még csak nem is hunyorít, hanem egy pillanat, múlva fellobbau a gyujtólyuk s ropogó dör- düléssel lángüyelvet okádva, röpül ki a golyó s szánt véres utezát odaát... Ez a felelet. Bem ezen a nyelven beszél az ellenséggel! És ha volna ember, mond Petőfi, akit mint Istent imádna, Ö előtte meghajtaná térdét. És mig sokan, sokan elhagyták a tüz-zápor- ban dolgozó öreget, Petőfi soha! Neki jutott a vészes dicsőség, hogy vele járja be a csatatereket. '*, • «Te melletted lovaglék’ A harcz veszélyiben, Ahol az élet pusztul És a halál terem. S Iépésid mindhalálig Követni is fogom, Oh Bem, vitéz vezérem, Dicső tábornokom!...» És követte is holtáig, ama rettentő fehér- egyházai napig, amikoron «ott esett el a harcz mezején...» . í ’ i i Egy krónikása a csatának beszéli naplójában, hogy Bem is majd elesett, s Petőfi —i szerencse! — hogy már itt nem ért végét’..« De ha ftgy akarta volna a sors, akkor holttestét megőrizte volna az utókor számára a mély vizek fekete hulláma, mint megőrizte annyi százakét. Mert az elesett honvédek sirja az úgynevezett «nagy akna» lett, melybe Szávu Muntyán, az oláh csapatok századosa vetette őket. Mikor a harcz után összeszedték az elhullottakat, Puchner rábízta a holtak eltakarítását. Jóra bízta!... Ez a hóhér, mint a csata egyik szemtanúja beszéli, annyira ment az embertelenségben, hogy az elesett hősök holttestét nem engedte eltemetni, mert —; nem méltók, hogy a földbe menjenek, hanem vettessenek le a banyába!...- Ekkor kiadták a rendeletet, hogy az ügynevezett nagy aknába dobálják az elesett magyar katonák testeit. «És parancs-szóra vetették az üregbe hőseinket, — mond a szemtanú.» Száva embertelen gyönyörűséggel számi tóttá őket. Még abban sem tett különbséget,
