Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz
170 1849-ben, pünkösd napja volt. Ez volt életem legemlékezetesb piros pünkösd napja. Egy díszes szász mezővárosban az elöfogati biztoshoz siettem, elöfogatot kérni. Hátamon remek kétcsövű „lázárinó comenasó“ fegyver, melyet nem mertem elhagyni. A biztos ajtója előtt megáilván, a szobából a leghevesebb vita, szócsere és lárma üti meg füleimet. A biztos valakivel veszekedett, s ez a valaki amazt a legválo- gatlanabb szavakkal illette. — Tán ki is dobta volna „e valakit“, de az sem tágított. — Már mondám, -— kiált a biztos jó magyarsággal, — nincs. Ma épen negyvenkettő ment el. Várjon, mig egy kerül! S hallám, a mint az oldalszobába menvén, az ajtót maga után csapja. Csend lön, és én kevés reménynyel benyiték. A szoba üres. — Az előbb perelő idegen rám se nézett; sárt törült le nadrágáról; vájjon hol kapta? Jő a biztos. — Én tiszteletteljesen meghajlok, s német nyelven II. A mint balra pillantok, a piac túlsó során két fiút látok verekedni. Azaz, hogy tán csak egyik verekedett, hatalmas pofokat osztogatván a másiknak, ki báráuytürelemmel hallgatott, egy kulacsot húzván balra, melyet a pofozó jobbra rángatott; nem tudtak tartalma fölött tán megosztozni. Egyszerre egy tiszt lépett közbe, s övé lett a kulacs. Közikbe mentem. — Na Sándor, —- mondám Petőfinek , — itt is két harcos fél közt a harmadik örvend. —• Na hát örüljünk, s igyuk meg a mi benne vau. — Rajta tehát. — Ülj le, —• monda a költő, — s helyet tógánk egy kifa rágott kútágason. Szót se szola kérdéseimre , de a kulacs kézről kézre járt; egyszer füléhez teszi, rázza, nem „k o t y o g a k e b e 1 e,“ s nyakon fogva azt egy lapos kőre csapja, hogy mind íorgácscsá lett. Azután föláll nem szólva, rám sem nézve, ott hagyott a faképnél. Haragudott, hogy ez a kulacs nem a régi olajos korsó. IV. elöfogatot kérek. — Jaj uram, —felel, — be meglátszik önön,hogy erdélyi ember. Nevét kérem. Oh igen, mily udvarias az erdélyi, ellenben mily követelő a magyarországi. — Nincs elöfogat uram! — Tessék , helyet foglalni. Ide, ide! Egy félóra múlva saját lovaimon utazik ön ... igen ... igen ... Pedig ezzel nem tartozom ... Megköszönöm szívességét s távoztam, — A magyarországi is odahagyta ülését, s utánam jött. Ketten haladánk szótlanúl. — Hol loptad azt a fegyvert? — kérdé az utcán. — Nem loptam. — Megér kétszáz pengőt. — Gondolom. — Add el nékem, megfizetem. — Nem eladó. — A biztos néked saját előfogatját kínálta; add át azt én nekem. Az én ügyem sietősebb. — Nem lehet, — szabadkozám. —• Hogy hívnak? — Petőfi. — Petőfi? Te vagy? Az én nevem**. — Áldott piros pünkösd! Átöleltük egymást. Összecsókolódtunk, s a vendéglőben délelőtt nagyot ittunk. Kínáltam, fogadja el fegyveremet emlékül, de elutasitá. Midőn előállt a biztos könnyít kocsijával a két tüzes paripa, mondám a költőnek, hogy utazzék el ezzel. Elfogadá, s a bucsácsók után a lovak elvágtattak. Sokáig néztem a távozó után. Hát egyszer csak toppan be a biztos,haragtól kigyúladt arccal, csak hordja rám a szemrehányást, hogy én barátságával visszaélve, tulajdona használatát egy rakoncátlan embernek adom át; s isten tudja mily epiihetonokkal élt még irányunkban. —Szerencséje, hogy ezt nem hallotta meg az a „rakoncátlan ember.“ — Uram, bocsánat! Nem Lehetett az máskép. Ö fontosabb ügyben utazik, mint én. Azután meg ö —- Petőfi. — Mit? mit uram?! Petőfi! Petőfi! Az lett volna? Ö az én Schillerem, Göthém, Kleistom, Uhlandom... Olvastam, bámulom müveit, — Nekem is megvannak. No uram, izenje meg Petőfinek, hogy lovaim is neki adom, csak hogy láttáin; veszekedhettem a legnagyobb magyar költővel. HL 1849-ben szép nyári hajnalon M. Vásárhely utcáin sétáltam egy négy éves fiúcskával. Messziről meglátom Petőfit, ki az utcára tolt szekerére apróságokat rakosgat. — Jer fiam, csókold meg a nagy költő kezét, és emlékezzél reá. Üdvözlöm őt. — Isten áldja meg Petőfi bácsi, — mondá a gyerek. —- Nagyot nöjj, kicsi kis Lajos, — viszouzá ő. Afiumegcsókoláa dalnok jobb kezét, melyet ez észrevevén, merőn szemembe néze, s feddö hangon mondá : — Ne neveld fiadat rabszolgának. Másnap Segesváron a halálnak bő aratása vöt. Ki látta a költőt azután ? A T E A G E R I K A L () Z. Sand George regénye. (Vege.) — Nem akarja ön Ürio Soranzo védelmezését átvenni? kérdé a biró. — Nem, — felelt Morosini komolyan. — Nincs már semmi mondandója , akár vádló, akár men- töleg ? — Semmi, felelt ismét Morosini. Csak ha szabad egyéni kívánságomat kijelentenem, a bíráknak ez ifjú leány iránti elnézését hívom föl, hisz csak az igazvallásbani tudatlansága és hazájának vaderkölcsei vezették öt oly bűntények végbevitelére, melyeket nemes szive megtagad. A biró mitsem felelt. Üdvözlé a tengernagyot, ki Ezzelino felé fordulván, annak kezét barátságosan megszorító; ugyanezt tévé az orvossal*is, és sietve távozott, anélkül, hogy Oriot csak egy pillantásra méltatta volna. Azon pillanatban, midőn az ajtó megnyílt, Ezzelino gróf kedvenc kutyája, az őrök fölvigyázása dacára, beszaladt a terembe. Nagy fehér agár volt, mely csak három lábon ugrált. Eleinte urának szaladt, de Naam mellett elhaladván, azt fölismerte, s pillanatig hizelgett neki. De mikor Oriót meglátta, dühösen neki ugrott, és Ezzelino nagy erőfeszítéssel bírta Orio nyakáról lebontani. — Tehát te is elhagysz Sirius ? mondá Orio. — 0 is elitéi! mondá Naam. 1849-ben egy forró kánikulái napon Szitás-Kereszturon voltam sokad magammal. Nem volt a városban anyi darab kenyér, miut éhes száj, s a hol volt, elmondhatták : „li atmedvénckegy vackor.“ A pigeon lézengtem —■ éhesen, s az ablakokat.néztem, nem hogy valamelyik kinyílván „kis kezecske rózsát nyújtson,“ de gondoltam, hogy ha egyik vagy másikban némi nemű harapni vajp állana. . . . Egy a biró által adott jelre Orio elvezettetett. A hercegi palota belsejébe vezető ajtó bezárult mögötte. Sóba többé át nem lépte annak küszöbét, és soha sem beszéltek róla. Következő nap egy barát jött ki a tömlőéből. Ebből azt következtették az emberek, hogy az éjjel kivégeztetés történt. Naam még a gyűlés tartama alatt halálra Ítéltetett. Ö ví gig hallgatta, és börtönébe mindenkit csodálkozásba ejtő közönyöséggel I tért vissza. A gróf és az orvos Naam sorsa által mélyen meghatva
