Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 16-os doboz
ura akaratának. De most előránczigálni a kérdést, a kormányt nagy előkészítő munkájában találkozunk. Kritikát mindenki bőven és szabadon gyakorol intézményeink fogyatékossága felett, az azonban a legkevesebbeknek séget vágy a hatalmasok kegyét keresse, nem találunk életében. Ití akaró s azi életet megérdemlő nemzetünk lázas küzdelmei folytak le abban a lelkes korban, amelynek csaknem valamennyi nagytehetségü, nemeslelkü és önzéstelen bajnoka mindenét feláldozta hazájáért. i E nagyjaink szenvedéseinek jutalma, hogy nevük a haza s az emberiség történetében örökké él. 1 : i . I ; ' . Széchenyi és Bajza nagy elméjének világossága elsötétült, Kossuthnak a számkivetés jutott szomorú osztályrészéül, Petőfi a csatatéren veszett el, Batthyány, az első magyar miniszterelnök, Perényi. a debreczeni országgyűlésen a felsoház elnöké, a vitéz magyar hadvezérek egész hosszü sora meggyilkoltatott... A szenvedők neveinek Isten a megmondhatója, Vörösmarty is a világosi fegyverletétel után beállott vad önkényuralom áldozatává lett. Nem ölte meg testét, de beteggé tette lelkét. «Senki sem érezte mélyebben — Gyulai szavai a nagy költő életrajzában — hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva, mint a haza földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint Magyarország.» Ä fényes csillag letűnni látszott a haza egéről. Testi és lelki erőinek hanyatlása meglátszott öltözetén is, amelyet elhanyagolt. Olyan volt a nagy költő, mint hazája: szenvedő, szegény és megalázott. Olykor kezébe veszi még lantját és — amint «A magyar költő» czimü költeményében mondta egykor — «Dalt z@ngedez, és dala oly szomorú ...» : i ! ! ! ki '•)'; ti j’i%| i i Utolsó költeményei, «Az ember élete», «A száműzött», az «Emléksorok egy. sírkőre» s kivált «A vén czigány», amelyet hattyúdalának mondhatni, hiven tükrözik vissza szomorú lelki állapotát. Az első hármat a számkivetésben meghalt Batthyány Kázmér grófnak emlékére irta, «A vén czigány»-ban pedig, e gyönyörű allegóriában, önmagához szól és hazafias bár natában sem esve kétségbe szeretett hazája jövője miatt, megjósolja, hogy: «Lesz ipég egyszer ünnep a világon...» A mellvizkór. melyben rég szenvedett. 1855. november 19-én. hétfői napon, nagy erővel rohanta meg és délután 2 órakor, Budapesten, a Váczi-utczában, 'ugyanabban a házban, melyben huszonöt évvel előbb irodalmunk egy már sik jelese, Kisfaludy Károly, elhunyt. A kétszeresen nevezetes ház&t Vörösmarty születésének századik évfordulója alkalmával emléktáblával jelölték meg. November 21-én temették a nemzet nagy költőjét. Óriási sokasága a népnek lepte el az ütczákat és tereket, amelyeken a temetés elhaladt. A nemzeti színház zene- és énekkara gyászdalokat adott elő. A koporsó mellett 24 fáklyavivő haladt, akik irók és művészek voltak. A temetés egyházi szertartását Szántóffy Antal ez. prépost és belvárosi plébános végezte nagy segédlettel. Megjelent a temetésen a Magyar Tudományos Akadémia sok tagja, számos főur és a fővárosi közönségen kívül sok vidéki is. A temetésen résztvevők — mintegy húszezerén — valamennyien gyalog kisérték a halhatatlan nagy költő hült tetemét magába záró koporsót a kerepesi-uti temetőbe. Kisfaludy Károly temetése volt az első nagyon népes temetés a fővárosban, Vörös- martyé a második, amely egyszersmind tüntetés is volt a magyarságöt elnyomó önkény- uralom ellen. ■ i ■ >j ■! j !-r. > i i -i- i , : -Jókai a nemzetnek a nagy elhunyt temedőljük mindig át alaposan a szükséglet és a kielégítés szót és mindjárt szemünkbe fog ötleni, hogy mily óriási fonákságot követünk tésén nyilvánuló kegyeletéről igy irt a ^Vasárnapi Ujság»-ban: «Ezer meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit; én második atyámat, egyetlen változatlan jóbarátomat siratom... Magasztos öröm dagasztja keblemet, midőn végignézek e hullámzó néptömegen, mely egy könyező szem hazámnak homlokán, melynek szive egy ütésre dobog, melynek lelke egy eszmére hévül ezen szó kimondásakor: Vörösmarty meghalt! —> Miért kiséri őt végnyugalma helyéig e busz- ezernyi nép? Ki ez a gazdag ur, ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, akitől milliók kincset örököltek; kincset, mely annál nagyobb lesz, mennél több felé osztják: a haza szerelmét». ' 1 i ■. -h — r. A keresztelő. Irta: Zboray Alad&r. Az eset úgy történt, hogy reggel azt mondja Vera az urának: — Öregkém, én azt hiszem, most komblylyá válik az eset. Ákos ur, mint akit' a villám ért, ügrik föl az ágyból. ■ ! 1 : ‘ •— Igazán? —< Bizony igazán. Egész éjjel szenvedtem,- de tudod, nem akartalak felkelteni. Olyan végtelenül jól aludtál. — Kutya forgós, — mondja Ákos ur és rohan el, hogy hozza az okos asszonyt. Amikor visszajönnek, azt mondja az asszony: —■- Most pedig maga, édes szivem, menjen el szépen a r-edakezióba s haza ne merjen jönni egy. óra előtt. Megértett., kis öreg?
