Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 16-os doboz
/. Petőfi, « * * Milyen kegyetlen malicziája a sorsnak, hogy Petőfi nem őszsze! halt meg. Nagy, világokat átformáló eszméket és dolgokat szinte látnoki erővel tudott megsejteni. — Sejtéseit a végzet rendre beváltotta, mint elkövetkezéseket és a saját elmúlását nem adatott neki megérezni. Pedig hogy vágyott rá, hogy őszszel, szép szomorú hervadásban szakadjon át a mérhetetlenségbe. Minden sorában, amely az elmúlás hangulatával született a lelkében, benne van az őszi verőfény reszketése és az a véghe- tetlen nagy melankólia, amelyet csak a hervadás szerelme fakaszthat. És meg kellett halnia, mielőtt szerelmesét, a szeptembert, még egyszer, utoljára láthatta volna. Ma ötvennyolcz esztendeje , . , V Hogy hol és milyen külső körülmények között történt meg véle az az átalakulás, amely rajta is csak olyan banális sablonnal telt be, mint akárki más férgén ennek a nagyszerű sárgolyő- nak, azt kicsinyes oktalanság kutatni. Hiszen a kadáver oszló hulladékának semmi köze a lélekhez, s magához az emberhez, mint fogalomhoz. Vagy elvesztette a világ Petőfit akkor, amikor egy vérrel bemocskolt emberi hulla oszladozni kezdett valahol a segesvári mezők síkján ? Nem! Sőt úgy érzem én, hogy nagy-nagy, kegyelem járt annak a próféta-embernek a nyomdokában. Szinte krisztusi a sorsa, mert ő is megkiméltetett az öregség devalvácziójától. Jöttek és elvakitotta jöttük a világot. Mire pedig a káprázat elmúlott, testben már nem voltak sehol, csak a csodatételek legendái éltek az emberek között. Örvendeznünk kellene fölötte, hogy Petőfit úgy vesztettük el és akkor, ahogyan és amikor őt tőlünk a sors elragadta. Nem gondolt még arra soha senki, hogy milyen kegyetlen abszurdum lenne az elaggott Petőfi ? És nem gondolt arra még soha senki, hogy milyen kálváriát járt volna ez az ember, aki korát száz esztendővel megelőzte, ha neki azt a kort le kel-
