Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 15-ös doboz
Igen, nyugodjunk meg eme meggyőződésünkben, hogy saját jóslata szerint : „Ott essem el én, A harcz mezején, Ott folyjon az ifjú vér ki szivemből, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Had] nyelje el azt az aczéli zörej . . . A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra S ott hagyjanak engem összetiporva.“ — a harcz mezején, mint legszentebb áldozatunk vérzett el. ügy történt az utolsó szóig. Ott maradt összetlporva. „Örömteli végszavát“ nem hallotta senki, elveszett a „zörejbe, dörejbe“. Az anyaföldé lett egészen. A mi rajta anyag volt, abból semmi sem maradt reánk. Azóta hitvese s még Zoltán fia is követték őt a sírba s bizonynyal számon kéri nejétől most is az özvegyi fátyolt, melyet nem akasztott sírkeresztjére, midőn nevét, — emlékét feledve másodszor ment férjhez. Uarminczhat év ! Ez ugyan az idők összeségéhez mérve semmi. Es mégis mennyi idő ez reánk nézve ! Szenvedéseit tekintve és figyelemmel kisérve életpályájának válto- zandóságait, fel és lemenő voltát azon létrán, melynek legalsó foka a sötét kétségbeesés, legfelső az ifjú reménykedés, — majdanuyi évtized, a hány esztendő. Fiatal volt, ifjú atya, ki a legszebb földi áldások első virágának élvezetében bár rövid, de tényleges pályájának legszebb korában babérokkal körülövezett homlokkal lépett ki a síkra ; hogy szivét a haza oltárára letegye, hogy magát feláldozza! Igen, nyugodjunk meg ama tudatban, hogy meg- dicsőült porai Segesvárt porlanak, s ha kezünkbe kerülnek dalai, nyissuk fel azt a lapot, melyen a legszentebb igazság eltörölhetlenül önkezűleg vázolva oly meghatóan tárul elő és olvassuk : „Anyám ! az álmok nem hazudnak, Takarjon bár a szemfedő, Dicső neve: költő fiadnak Anyám soká, örökkön el !“ és ha elolvastuk, töröljünk egy könyet tragikus végzetének emlékére.
