Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 13-as doboz

műnk legjobbjait ? Ha rövidek akarunk lenni, elleneit, és nem barátait kell elősorolnunk. Örömest hallgaták mindnyájan tanácsait, és nem egy jeles műt bírunk, melynek magvát Szemere szórhatta.

Az irodalmi nemzetségek változtak. Szemere, kit a kegyes Istenek hosszú élettel áldottak, az újabbak között is hiven viselé szerepét, és, miként ő, a még fiatal, az őszülő Kazynczyval te-barátságban élt, úgy szinte a nála fiatalabb Vörösmartyval sőt Petőfivel is, bár

„korra nézve nagyapja lehetett.“

Ez utóbbi Szemere Ítéleteit csendes figyelemmel mitsem felelve szokta hallgatni, és bizonyara Szemere, kit ő „tisztelet- és szeretetre érdemesnek“ talált, jótékonyan hatott e nagy tehetségű költőre is.

Szemere társalgása mindég tanulságos volt, forrás, melynek habjai el nem apadnak, csak néha tulbőven buzognak elő, és ekkor hallgatója tán homályosnak találhatta beszédét. Tudományának tömege őt néha tárgyától eltávolitá, és ekkor meglehetett, hogy a beszéd fonala néha bonyolódott. Azonban hacsak a hallgató tárgyát nem veszité szem elől, Szemere csakhamar arra visszatért. Csak innen lehet, hogy többen voltak óe vannak, kik Szemere nézeteit, épen nagy tudományából eredő elágazó előadása által, tisztán fel nem foghaták, és azokat különczszerüek, egyoldalúak és tudja Isten még micsodáknak? ítélték. Nem különben úgy jártak és járnak, kik távol sem állva azon színvonalon, melyen ő, és azon átható tekintetet nem birván, mely, hogy újra idézzük Petőfy szép költeményét Szemeréhez :

Megismerd a felhők madarát

Kit fényes nappal meg nem láttak többen,

nézeteivel homlokegyenest ellenkeztek, és természetesen az övéit, nem magukét Ítélték hibásoknak. Ily vélemény-különbségek gyakoriak voltak Sz. és kortársai között ő azokat csendes szelidségge) tűrte, az időre bizva Ítélete igazolását, és ez nem késett, neki diadalt szerezni.

Finom ízlése még más irányban is megtermé üdvhozó gyümölcseit. — Sz. serkentője volt a fiatal tehetségeknek, mik csak még fejlődve, és ismeretlenek, ke- resék az igaz ösvényt. Sz. azon ritka tapintattal, mely- lyel a mélyenrejlő kincset megsejté, felkarolta a fiatal kezdőt, buzditá, segité, inté, és ekként uj és uj erőket nevelt az irodalomnak. Mert Sz. társaságában nemcsak buzditást, de valódi oktatást is nyertek, és ha leikök fogékony volt, gazdagulhatott.

De nem egyedül finom ízlése vezette ez ösvényre, ez nem lett volna elegendő — szive, igénytelen, egyszerű, meleg kedélye vezették rá. Mert hol van egyhamar hirneve3 iró, ki magasabb álláspontjáról az ismeretlen kezdőre nem lenézőleg, vagy legalább hidegen, részvétlenül, a szellem aristokratiájával tekintene? Ki vele kezet szpritva őt társaságára méltatná? Igen kevés lehet olyan, vagy tán a kevésnél is kevesebb. És Szemerénél még hozzájárult a kor és születés aristokratiája; ez utóbbit azonban nemis ismerte. Annál meghatóbb volt látni bánásmódját ily iíjakkal. Eltársalgott velők, nézeteit közié, ballgatá amazokét, úgy mondva, egy színvonalra állt velők, barátsággal, meleg atyai kegyelettel viseltetett irántuk. Buzdította dolgozatokra, irányt ada munkásságuknak, elolvastatta dolgozatukat, és korántsem pedáns ítészként hallgatta. A legkisebb érdemest, jót kiemelt, dicsért, elismerésével jutalmazott és a hibákat sem hallgató el, de feddése nem alázta, nem csökkenté a fiatal kezdő erejét, sőt bátoritá újabb kisérletre, javításra. — A ki tudja, hogy a fejlődő iró mennyi aka- dálylyal küzd, mig tisztába jő önmagával, mennyi kisér- letet, mennyi lépést aikeretlenül teszer, érezni és érteni fogja, mily jótevőleg hat ily elismerő hang, ily baráti felkarolás a kezdőre, és mily üdvös lehet ily férfi tanács- és tanosztása.

Hány ifjat nevelhetett Sz. igy az irodalomnak! Bizonyára nincs jelesebb Íróink között, ki visszatekintve életére, ott Szemerét mint egy nemtőt, nem találna; ki neki a jó felé mutat. És ez volt — mint elején mondtuk

— hivatása : ápolás , egyengetés, javitás — szerény, de nélkülözhetlen munka az irodalom termőföldén, a melyre ő szellemmel és szivvel fel lön ruházva. Itt csak néhányat nevezjink meg a férfiak közöl, kik neki sokat köszönnek. O volt, ki Petőfit, midőn e felkelő csillagot sokan el akarák homályositani, pártolta és megmondó, mit várhat tőle a jövő: bár akkor ezért kikaczagták. Petőfi mindég is tisztelő hive maradt. Pap Endre szinte egy növendéke ; és mai irodalmunk egyik fődisze, a jeles Szalay László is ide sorozandó. Az irók hozzá mint- egy jóshoz eljártak, Ítéletét veendők, tőle tanulók, és e férfiú hatása az irodalomra ekként megmérhetlen.

És itt nem szabad kihagynunk e férfi egy jellemvonását, mely egész jellemére világot vet, és alapul szolgált egész élete működésének, s ez a már fentemlitett kedélymélység és szivjóság, melyről kimeritőleg sohasem szólhatunk. Ne vegye az olvasó ezt közönséges dicséretnek, — nem dicséret itt feladatunk, csak igazság a jellemvonás, melyről szólunk , nem köznapi, és Szemerét sokkal ritkábbá teszi, mint minden egyéb tehetségei. Lehet nálánál nagyobb költő, nagyobb tudós, élesb Ítész — de nem nagyobb ember. És itt nem dörgő tettek nagyságát értjük — hanem a szív nagyságát. Sz. e gazdag szive által mindég fiatal maradt, a test őszült, de nem a lélek. Többet mondunk : gyermek maradt ő egész életén át; és ezen szót itt azon fónségben értjük, melyben az evangélium értelmezi ama szavakkal : ,,Ha olyanok nem lesztek mint a gyermekek“ stb. A gyermek fogékonysága, primitivitása, természetessége, szeretete, nemtőkként követték egész életén át a serdülő ifjat, a komorodó férfit, az évekkel terhelt őszt, éső nem érzé e változó korok súlyait. Előítéleteket, lelkünk e fátyolait, nem ismert soha, megrögzött nézetek, lelkünk e bilincsei, nála be nem gyökerezék magokat, az eszmék, meg nem merevedtek e mindég fiatal szellemben.

így maradt ő képes minden uj benyomásra, mert lelki ereje nem tompult, igy el nem veszité azon finom tapintatot, melynélfogva mindenütt kiismerte a szépet.:

és jót, igy fiatalabbak iránti hajlama, barátsága soha meg nem szűnt, mert ifjú volt ő az ifjak között — szelleme az ifjúságot sohasem veszité. Ritka, igen ritka tünemény ez, és talán az istenség legnagyobb áldása. Szive sohase mismerte a személyes gyűlöletet, szcretete ily nem apadó forrás, hasonló a meleg őszi napfényhez, mely nem tikkaszt, de feléleszt. Testvérül tekintett minden embert, testvérül bánt vele, és itt nem ismert soha különbséget.És bárhányszor is csalódott — mert hisz az emberek többsége önző és szivtelen szeretete azért el nem múlt, bizalma meg nem szűnt. Gyermekded, tiszta meleg szív, azon büverő, mely őt ifjitá, és ez teszi felejthetlenné mindenki iránt, ki őt ismerte.

Reméljük, hogy e lélekfiatalság Szemere Pált még sokáig fentartja köztünk, ki nékünk oly becsessé lön. Ez óhajtással zárjuk be igénytelen jellemképünket, és még csak azon másikat fejezzük ki, vajha avatottabb iró, a részletek nagyobb ismeretével foglalkoznék ez irodalmi élet rajzával, fejlődését úgy mint működését részletesen kisérve. Ekként érdekes és tanulságos munkát nyernénk, mely bőven előadná azt, mi itt csak vázlatosan megkisértetett. De habár becsesebb volna e munkálatnál, melegebb és hivebb szivvel nem Íratnék, sem nagyobb tisztelettel a férfi iránt, kit érdemei nemzetünk legjelesbjei közé soroznak.

Magyar könyvészet.

999 (1289.) Magyarhoni természetbarát. Szerkesztik és kiadják Dr. Nagy József és Lang Adolf Ferencz. Nyitrán II. évfolyam. 3-ilc füzet 1858. Nyomatott Szigler testvéreknél. Komáromban 4-rét 32 lap. (6 füzet képekkel) 5 pft.

1000 (1290.) A nagyváradi nyoloz osztályú gymnasium évkönyve?. XVII. folyam 1857 — 58-ki tanév. Közrebocsátja Dr. Krausz G-. László, premontrei kanonok s gymnasiumi igazgató. 8-rét 85 lap.

1001 (1291.) Magyarorseát; családai czimerekkel és leszármazási táblákkal. Irta Nagy Iván. Pest, 1858. Kiadja Ráth Mór. Nyomatott Beimel J. és Kozmánál. Harmadik kötet. IV. fűzet (Dellimanich — Dombay) (8-rét 273 — 352 lap. Előfizetés egy kötetre 2 ft. 36 kr.