Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 13-as doboz
TV y I 1 t levél. (Jókai Mórhoz.') Beodra, sept. 1859. Tudom! — bölcsen tudom; nem reám bízták a világ ítéletét! — de legyen szabad felszólalnom akkor : midőn a forró honszeretet nemes szavai, édes honom iránti hű keblemben viszharigra találnak; — 8 igy nem szeszély : de rendületlen rokonszenv indít engem azon köszönetéin nyilvúnitására, melyet az „Üstökös“ 17-ik számában foglalt, és Liszt Ferenczhez. nem kétlem, alaposan intézett költeményére önnek szívből szálló érzéssel mondok. Midőn a csatatéren elvérzett halhatatlan költőnk igy szólalt fel : „Rég veri már a magyart a teremtő ! Azt sem tudja : mi lesz majd a jövendő; Lesz-e neki még e földön jó napja, Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja!“ akkor nem hihette még, hogy saját fajunkból támadjon fel csak egy is, ki nemzetiségünk egyik szent virágát letapossa, eltépje, és oly állasból, mint Liszt Ferencz, szétszórja a nagyvilágba : ,,Nincs magyar dal.“ Nem hihette, mondám, mert akkor e lelkes költeményét nem reménynyel telt, vigasztaló hangulattal, — hanem átkával sújtó nagylelkű haragjával fejezte volna be. Egy nemzetnek dalait tagadni, annyi, mint szivét, érzését, lelkesedését, szeretetét, hűségét, minden nemes indulatát és magasztos jellemét eltörleni, elölni! annyi, mint őt a nemzetek sorából kitagadni. Frank-, Spanyol-, Német-, Olasz-, Lengyel- és Oroszhonnak ugyebár, megvannak nemzeti dalai, s egy magyar akarja eltagadni a magyar dalt?! — Mikor nemzeti dalaink lelkesítek Liszt keblét, nem mondá akkor, hogy azok egy vándor népcsaládnak hangjai; e dalok rokonszenv- re találtak akkori magyar keblében, és e kebel elhiilt volna most?! — azt hihetné ő, hogy nem a magyar vér lángja súgja a magyar dalt?! Oh! akkor nem magyar ő, és én tagadom magyar eredetét. — A magyar dal magyar kebelben ered meg, igy tudja mindenikünk s engem is csak magyar keblem inditott s nem czigány sugallása, midőn bus lelkem könyeit igénytelen dalaimban koszorúra fűztem. „Rég veri már a magyart a teremtő!“ de : hogy azzal is verje; hogy saját fajunk elfajozzék; elannyira, hogy nemzetiségünk egyik nemes virágát széttépje és „Vérünk lángját a magyar zenét Azon dalt, mit hogy ha hal a honfi Könybe lábbad mind a két szeme, Azon dalt, mely szívből jött és szívbe Visszatér, mely együtt sír velünk . . . .“ megvetéssel lenézze s eltagadja : „hogy ezzel is verje a magyart a teremtő; ennek csak a teremtő maga tudja okát; ha csak azért nem teszi a jó Isten, hogy mi, kikben „ősi nyelvünk lelke él még“ minél hivebben ragaszkodjunk egymáshoz és édes hazánkhoz, /ff. 1
