Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 13-as doboz

Általános tetszés kísérte szavaimat, de adatán megkezdődött az udvarias kérdezősködés.

— Ki irta ezt?

— Petőfi. I '

— Ki az? 1

Tíéfának véltem a dolgot. Csak nem kivan tőlem ez a müveit társaság egy Petőfit ismertető ma- . gyarázatot?

De a kérdczősködós mind általánossabbá vált és végül el kellett mondanom röviden Petőfi egész életrajzát. í 1 I . i.

— Kár, hogy nem ismerjük! — volt az egyhangú vélemény.

Végtelenül lehangoltan hagytam el a társaságot. Az utón hazafelé elfogta aztán a feleségemet az őszinteség szava s szomorúan fordult felém:

— Látod, miért beszélsz mindig a te Petőfidről? — Nem ismerik a külföldön. Aztán neked is kellemetlen, meg a társaságnak is a zavar.

— Elképzelni se tudom, hogy ezek a müveit emberek ne hallották volna valaha Petőfi hírét!

— tört ki belőlem a keserűség.

— Pedig biztosíthatlak, hogy nálunk Oroszországban ugyanezt tapasztalnád. — A legkisebb német vagy franczia költőt tanulják az iskolákban s minden müveit ember legalább a nevüket Ismeri, de Petőfit az elemi iskolától kezdve, fel íz egyetemig, sohasem hallja senki.

Megráztak ez őszinte szavak. Hogy Petőfi nevét Igazán müveit emberek még csak ne Í3 ismerjék, erre eddig gondolni se mertem. Immár valósággal lázasan kezdtem kutatni a Petőfi ismerők után. Százszámra tudakozódtam Svájcában, Olaszországban, a különféle idegen kolóniákban. Az oroszok, tényleg, egyáltalán nem is ismerték. Az olaszoknál, francziáknál elvétve akadt egy-egy idősebb úri ember, aki régente olvasott valamit Petőfitől. Aránylag legjobban ä németek ismerik. Angolok, unerikaiak és spanyolok, akikkel összehozott a sors, soha hírét se hallották. Megjegyzem, hogy izavaimat távolról sem akarom e nagy nemzetek ásszeS fiaira vonatkoztatni. Ért dfftk azokról beszélek', akikkel társalogtam1. S mig ezek valamennyien ismerték tobbé-kevésbbé Kossuthot, s tudták azt is, kije volt ő Magyarországnak, addig Petőfi nevét ! az én .aikamről hallották először. E szomorú tapasztalatok még jobban megszerettették velem kedves költőmet, kinek költeményei életem legnemesebb gyönyörűségét képezik. Milyen messze vannak még a Jövendölés utolsó sorai a valóságtól:

. . . Takarjon bár a szomfödél:

Dicső neve költő fiadnak,

Anyám, soká, örökkön él!