Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 12-es doboz

Az élet terhei, nélkülözések nem voltának előtted oly valami, mikkel daczolni érdemesnek tartottad volna; elleneid végre meghajoltak előtted, de tettvágyó lelkednek küzdésre volt szüksége.

És hogy küzdhess, ten lelked világába tekintettél be, ott kerested I fel az ellent, az indulatokat, hatalmas szenvedélyeket. Küzdél velük, s a nagy tusának öröknagyságú emlékköve költeményeid lőnek, melyről sem idő, sem feledség le nem törülheti a sorokat.

.... Divat lett az utóbbi időben Petőfiről Írni, hanem e divaton örvendhetünk. Tanújele ez annak, hogy közönségünk már nem csak a valódi becsű irodalmi műnek értékét képes felfogni, de vágyik annak egyéniségét, viszonyait, lelkületét ismerni, kinek szellemét ismeri.

Nem ragyogni vágyás késztet engem e sorok Írására. Petőfit személyesen közelebbről soha sem ismertem, de láttam igénytelen, mégis véghetlenül sokat kifejező alakját; láttam mélázó szemeit, melyből lelkének indulatai ezer változatban villantak elő, s haliám szavának, annak a gyönge szónak hangját, mely nem volt szép , nem kellemes, de birt valami varázserővel, mely hódított, elragadott, lelkesített.

S midőn még most is hallok róla egyetmást, képzeletem elé támad ö egész valójába, s boldog vagyok, hogy csak láthatára őt valaha, kiről az utókor csak holt betűkből olvashat.

Azt hiszem, minden egyes sor, mely a nagy költőről szól, és valódisággal bir, szent reliquia az ö emlékéből, mit szeretettel, tisztelettel fogunk őrizni, s az indított reá, hogy azt, mit egyik legjobb barátjának szájából hallottam róla, itt leírjam.

A jelen század ötödik évtizedében az irodalom hatalmas bajnokaihoz, Yörösmartyhoz és Bajzához gyakrabban kopogtatott be egy | halvány, az élet nyomorúságai miatt beesett arczú, s átvirrasztott éjjé- | lekről tanúskodó , mélyen bennülő szemű ifjú, kopott, nagyon szegényes öltözetben.

— Mi jót hozott édes öcsém? — kérdezé Vörösmarty, midőn először látta meg ezen alakot.

Az idegen szótlanul kis beirt papircsomagot nyújtott át.

— Ah, költemények! — kiáltott fel Vörösmarty az iratokra tekintve. — Kérem csak hagyja itt nálam , majd elolvasom. S ki küldi ezen költeményeket ? __________

E kérdésre az idegen alig észreveketöleg összerázkódott, s megsértett büszkeséggel emelve szemeit a jöszivű kérdőre, válaszolt:

— Egy nagyon jó barátom, Petőfi Sándor!

— S miért nem jött ö maga ? Petőfi Sándor nevére nagyon jól emlékezem, már mint Petrovics feltűnt az Athaeneumban.

— Petőfi szégyenei tisztességes helyen megjelenni, mert büszke, s öltönye oly rongyos, mint az enyim, — válaszolt az ifiú, s eltávozott.

Midőn másodszor, harmadszor jelent meg a kopott öltözetű Vö- rösmartynál, ez a legnagyobb szívességgel fogadta öt, leültette maga mellé, s kérte, hogy beszéljen neki jó barátjáról Petőfiről, kinek eddigi költeményeiben is egy óriási lélek erejét, tüzszikráját látja.

Es az ifjú lefestette barátját; lefestette annak jó és rósz tulajdonságait, hibáit, melyeket bár mennyire igyekszik, nem bir leküzdeni; lefestette mult életét, jelen szenvedéseit s nyomorát, s jövő vágyait, s a