Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz

1477

szobor ércarculatán dicsőűlt mosolygás túlvilág! derengése ömlik át. Ab, jönnek még idők, a mikor e szobornak a szíve úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak bőségétől a szobor izzóvá lesz s világítani fog az éjszakában!«

Ezzel a költői jóslattal végződött a beszéd, mely után felzúgott a taps és éljen, s a ki közel volt, sietett kezet fogni — Petőfi méltó barátjával.

A zaj megszűnvén, Rá< b Károly elnök felhívta a közönséget, hogy vonuljon a Petőfi-térre. Hosszú sorban indúlt meg a menet. Künn a láncbidtéren s a korzón, kivált az utcák bejáratánál, rendőrség vízszintesen tartott rudakkal tartá vissza a néző tömeget. A siető, olykor futó tömegben aranyos bársony díszruhák, katonai uniformisok, papi talárok, rendjelek, panyókák, szalonköntösök változatosan tarkáitak. Toltak érdekes idegenek is, köztük a szép simaarcú öreg Petersen dán képviselő Kjöbenhavenből, ki Becsben időzve, hallotta meg a Petőfi-ünnep hírét s nagy tisztelője lévén a költőnek, sietett le, hogy részt vegyen a leleplezési ünnepben és nagy lakomában. Ott volt Turbain Károly is, a szobor öntője, nejével és fiával.

A Petőfi-tér zászlók díszében tarkáit. A Hein- richház különösen szépen volt díszítve. A szürke lepelben álló szobor talapzata körül a százegy koszorú volt lerakva. Annyiba kerültek ezek — a mint valaki kiszámitá, — mennyit Petőfi tán összes műveiért sem kapott, pedig maga énekelte meg, hogy »aranyával fizették« költeményeit. Mindenki sietett nézni a képviselőház, a főváros, a megyék, városok, intézetek, egyletek szebbnél-szebb koszorúit; köztük a nőegyletekét, mely az akadémiai teremben is ki volt téve; továbbá a ro- mány királynéét, melynek fehérszalagján ez állt: »Une adoratrice du grand poét hongrois, Petőfi Sándor« ; meg a helybeli német színház igazgatóságának szép babérkoszorúját, e fölirattal: »Dem grössten Dichter Ungarns als Zeichen der Huldigung die deutsche Kunst«. A többi koszorún mind magyar felíratok.

Körül a nagy házak ablakai tele voltak nézőkkel, nőfej nőfej mellett. Voltak nézők a háztetőkről is. A rendet lovasrendőrök és egyetemi ifjak igen jól fentartottak. A dalárdák zászlókkal a szobor mögötti deszka emelvényen sorakoztak Bellovits Imre karnagygyal; előttük a katonai zenekar.

Fél tizenkettőkor a piros kelmével bevont szószékhez érkezett a menet eleje, a miniszterekkel, a képviselőház elnökével, a főhadparancsnokkal, a szobor- bizottság tagjaival, Huszár Adolf, Turbain Károly és Ybl Miklóssal.

Ismét Ráth Károly lépett föl a szószékre, szónoki lendülettel beszélve az ünnep tárgyáról: a szoborról s a költőről, ki alig lépett még át az érett ifjúkor küszöbén s homlokát már is a költői dicsőség borostyánkoszorúja diszíté, s mithikus eltűnésekor még alig lépte át a férfikor küszöbét s nyilvános működése, mely egy évtizedig sem tartott, századokra kiható nyo - mókát hagyott nemzeti irodalmunk történetében. Éljenzés zajlott fel, midőn az elnök rámutatott Jókaira, ki »dicsőségben és a nemzet szeretetében osztályos testvére Petőfinek« s ki a költő életét és működését arany szavakban festé. Az ő szavaira — mondá az elnök — nem volt egy igaz hazafi sem, ki szive mélyében emléket ne emelt volna a nagy költő nevének. Éljenzés hangzott fel e szavakra is: »Nem ad e szobor semmit a Petőfi dicsőségéhez, csak nemzetét teszi gazdagabbá egy köteles hála lerovásának tudatával. Hulljon tehát le a lepel magasztos alakjáról.« S a mint lehullt, (s könnyen hullt le,) a tömeg riadása távolról ris egybehangzóit a szobor körűi állók éljenével. »És te, megdicsőült költő, — folytatá az elnök, — tekints le e napon ünneplő nemzetedre; lássad a nép és felséges apostoli királya közti egyetértés, törvénytisztelet és munka áldásai között buzgó törekvéssel emelkedő hazádat; lássad fölvirulni annak ifjú fővárosát ; és lássad, miként tenyész az anyagi és szellemi jóllét, nyomában azon visszanyert alkotmányos szabadságnak, melyért te éltedben annyira lelkesültél, s melyért te nemes szíved vérét kiontád.« A beszéd záradéka kegyeletes megemlékezés volt a távol levő Reményi Edére, ki a szobor eszméjét megpendité, valósítására hangversenyeket rendezett s bizottságot alakított 8 az elhunyt másodelnök Tóth Kálmánra, mint kik fáradozásaik sikerének szép ünnepében nem vehetnek részt. Továbbá az elnök megemlité, hogy a szobrot jelen alakjában Huszár Adolf készité, Turbain Károly önté ércbe, a talapzatot pedig Ybl Miklós tervezte, kik a »sikerült mű dicsőségén kívül fogadják a bizottság meleg köszönetét;« végül az elnök köszönetét nyilvánított az adakozóknak, gyűjtőknek s melegen ohajtá: »adja a gondviselés, hogy a honszeretet, hazafiui erény és egyetértés legyőzhetetlen hatalma által évezredeken át virágozzék és éljen a haza!«

A lelkes éljenzés után a dalegyletek öszhangzó éneke katonai zenekisérettel zendűlt fel: a »Honfidal,« szövege Petőfitől, dallama Huber Károly tói. Majd Nagy Imre színművész, fekete díszmagyarban, lépett szószékre s erős és dallamos hangján szavalta el JSpárödi Sándor pályanyertes ódáját, melyet mai számunk élén közlünk, hogy lapunk járatói is eltehessék emlékül. Költőt, szavaiét megéljenezték.

Reményi Antal bizottsági jegyző következett a

szószéken, átadva a szobrot a főváros birtokába, ápolásába, többi közt mondván: »megilleti e szobor méltán a fővárost, melynek a létesítés tekintetében is kiváló érdemei vannak; s az ő térségén kellett felállítanunk az emléket nem csak azért, mert Budapest az ország szive, de mert az ünnepelt s örökkön dicső költő működésének is főtere itt volt.« S Gerlóczy Károly alpolgármester ékes szavakkal vette át a szobrot, köszönet nyilvánítva az adakozóknak, szoborbizottságnak, a művészeknek s mindazoknak, kik az ünnepen részt vettek s ez által a nagyok iránti kegyelet megszilárdítását mozditák^elő. Elmondta továbbá, hogy a törvényhatóság épp oly gondos kegyelettel fogja ápolni a főváros díszére szolgáló uj szobrot, a mily lelkesen iparkodott annak létrehozását erkölcsileg és anyagilag támogatni. E meleg szavak áthatották a hallgatókat s megéljenezték a szónokot és személyében egyszersmind Budapest törvényhatóságát.

Aztán a dalegyletek énekelték a Kölcsey himnuszát s utána az elnök rövid zárszavaira oszlani kezdettek a meghívott vendégek és küldöttségek; ellenben a távolabb várakozott sokaság sietve özönlött a szo- bor-felavatási ünnepnek zászlókkal, zöld füzérekkel díszített s egyszersmind elkorlátolt helyére. A korszórul is folyvást jöttek: nézni a koszorúkat és az ércszobrot.

Egy a vélemény: eddígelé ez Budapestnek legszebb közszobra. Kifejezi Petőfit, a lelkesedés költőjét, ihletett arcával, fölemelt karjával és dagadó keblével. S oldalán a kard — kifejezi a hőst is, a ki meghal a szabadságért, melyet lelkesen megénekelt. E szobron a magyar ruha zsinórzata csak a mellen látható, az alak többi részét köpeny fedi, mely hátul is igen szépen van redőzve. A lábak jó állásúak. A talapzat egyszerűen szép s felső perémjén a bronz fűzér igen jól di- sziti a szürke gránitot.

A fél város még vasárnap megnézte mind a koszorúkat, melyeket esti hat óráig hagytak künn, mind az ércszobrot, mely első napon nem látott napfényt, mig tegnap (hétfőn) már azúrkék égbolt alatt, áradó napfényben ragyogott.

Kifogás persze van, de általában mindenki elismeri az alak kifejező voltát és nemes összhatását. Némelyek a hely ellen szólnak ma is, holott alkalmasb pontra nem tehették volna. Látni fogja itt a korszó úri közönsége és a távolabb eső dunaparti piac népe. A környezet szép s a házak nem törpítik el. E mellett a szabadnak néz — az alföldi szülőtáj felé, a merre a Duna folyik. Az archasonlatosság is megvan, természetesen eszményítve. Huszár Adolf elérte, a mire törekedett, »ércben egy költeményt adott Petőfi alakjáról és szelleméről.«

Az ünnepi lakó in a.

(Vasárnap 3 órakor a redoute-ban.)

(L.) A szobor-lakoma rendezői a leleplezési ünnep alkalmával be akarták mutatni a redoute most megújított dísztermét is. Ezért tartották ott a lakomát, mi csak sok év előtt volt benne, vagy kétszer. Az bizonyos, hogy közebédre nincs is szebb hely. A szemek gyönyörködhettek a halvány-sárgára márványozott falakban, mely szín sokkal szebb, mint az eddigi fehéres szürke volt, a szépen díszített mennyezetben, a nagy zenekari emelvény díszes oldalfalában; de a toasztozók annál kevésbbé örvendhettek a terem változatlanúl rossz akusztikájának, mely annál jobban elnyelte szavukat, mennél hangosabban beszéltek.

A csemege-terem ajtajánál széltiben elterülő főasztalnak két nagy szárnya volt, a terem egész hosszában terjedő. Vagy kétszázan ülhettek körűlte.Az asztalfőn Ráth Károly főpolgármester, mellette Tisza Kálmán kormányelnök és Trefort miniszter. A szoborbizottsági tagok csaknem mind jelen voltak, a képviselők és vidéki küldöttek közűi számosán, irók, művészek nagy csoportban, idegen vendégekül Petersen dán képviselő s Turbain ércöntő. Hölgyek nem voltak. Mágnást és színművészt sem láttuuk.

Az asztal dúsan volt terítve, bor, pezsgő bőven folyt, az étlap, melynek borítékára a Petöfi-szobrot aranyosan nyomták, választékos, kávé, liqueur, szivar nem hiányzott; de a tálalás eleintén lassan ment. A Berkes Lajos zenekara játszott s vidám társalgás folyt. A vidéki küldöttek közt volt Petőfinek egy pár barátja is, köztük Steller Antal nógrádmegyei főügyész, a ki sokat tud beszélni a költőről, mert ez nagyon szerette őt, vendége volt egykor Losoncon, vőfélykedett a lakadalmán s verset is irt a nejéhez. O beszélte el azt is, hogy mikor Petőfi nála volt, régi kocsisa azt kérdé a gazdája húgától: »Miféle legény az, a kiért most úgy törik magukat a losonci urak, csak hogy megláthassák?« »HátPista, az egy igen okos ember, ki az egész országban a legszebb verseket csinálja.« »No ha úgy van, — felelte a kocsis, — hát mért nem fogják itt kántornak.« Sok jellemzőt lehetett most megtudni Petőfiről, kinek magánéleti tör- ténetkéit is föleleveníté a kegyeletesség alkalma.

Mikor a lakoma pezsgője megeredt, Ráth Károly felállt, s poharát üríté a királyra és családjára. Fölállva hallgatták és éljeneztek. Szász Károly ékesen, röviden, igen jellemzőleg áldozott a Petőfi emlékének, többi közt e találóan szép szavakkal: »Ajkán

megzendült a magyar természet összes érzelmi világa* A szerelem gyöngédsége és mélysége, a hazafi büszkesége és fájdalma, a szabadság lángoló heve és bátorsága, a harag tüze s a gúny villámai a kétség- beesés viharában: mindez epedett és suttogott, meny- dörgött és csattogott dalaiban, melyek a népdal egyszerű, de dallamos formáiban a mily könnyen és erőltetés nélkül születtek az ő lelkében, oly könnyén és észrevétlenül mentek át a nép vérébe s lettek az egész nemzet sajátjaivá. Nép és nemzet: különböző két fogalom elébb, a Petőfi költészetében egybeolvadt, s ő, a legnemzetibb költő, a legnépszerűbb is lett egyszersmind. Mert a nép hangján szólott a nemzethez, s mikor ő a népet fölemelte a nemzet magaslatára, a nemzet megértette szavát s magához ölelte a népet. Ezt tette a Petőfi költészete s tette akkor, mikor ez átalakulás és egybeforradás a társadalomban, a politikában, az államéletben is éppen végbement. S költészete, mely egyik vezércsillaga korának, egyszersmind leghűbb kifejezése is lön annak. Minden nagy szellem mikor úgy látszik,hogy korának csak tolmácsa, tulajdonkép irányadója.« E nagy tetszéssel fogadott pohárbeszéd utknGerlóczyKároly állt fel,éltetve a nemzeti érdekeket közművelődésünk terén is előmozdító kormányt s annak jelenlevő elnökét s közoktatásügyi miniszterét. Majd nagy érdeklődés mellett Tisza Kálmán kezdett beszélni, éltetve az irodalmat és művészetet, mint a melyek által nemzetek a legbiztosabban lesznek ismeretesekké s becsűitekké. E toast lelkesen emelte ki különösen a magyar irodalom és művészet nagy érdemeit a nehéz, múlt időkben,s a vége így hang. zott: »Adja isten, hogy Magyarország irodalma és művészete hosszú századokon át fejlődjék és virágozzék,de nem mint a magyar nemzet múltjának emlékköve, hanem eleven története és nemzeti élete legnemesebb kifejezése; adja isten, hogy századok múlva is e haza emeljen szobrokat nagy íróinak és művészeinek, de soha ne emeljenek szobrot a magyar nemzet múltjának!« A sor Jókaira került, ki Reményi Káéról emlékezett meg. Toastja jobban pezsgett, mint kezében a pohár pezsgője. Jól jegyezte meg négy szem közt a pénzügyminiszternek egy elmés írónk: »Magyarországnak két kincstárnoka van, nagyméltóságod és Jókai, de Jókainál soha sincs deficit!« Pohárköszöntője is csupa szellem volt s igy hangzott : »A Petőfi-emlék a legdrágább szobor a kerekföldön, mert ez a legcsengőbb ércből van öntve: csupa hegedüszóból készült s nem lehet annál becsesebb áldozat, mint a mit az egyik ihlettje a múzsának, a másik múzsa fölkentjének megörökítésére hozott. Reményi Edéről szólok. O karolta fel leee1"' “ \

Petőfi-emlék eszméjét, és azután elintrűlt keresztül- kasul bejárni a szegény kis Magyarországot, a hegedűjével öszszemuzsikálni egy ércszobrot a költő-testvér számára. Mert hisz az Olympon mindnyájan testvérek vagyunk, költők, zenészek, festők, képfaragók és színészek. Reményi nagyobb csodát művelt a lantjával, mint Orpheus, mert ő a köveknél nehezebbet mozdította meg : a nemzeti közönyt, s meg tudta szelidi- teni a minden fenevadaknál erősebbet, az akkori po- licájt, hogy engedje őt, a nemzetet föllelkesítve, emlékalapot gyűjteni a szabadságharc hirhedett dalnokának. Reményi Ede érdeme áll legelői e szobor létrehozói közt. Sajnos, hogy e mai örömnap diadalát ő nem oszthatja velünk. Petőfitől az egész ég választ el bennünket, Reményi Edétől az egész földteke. De azért, ha az egész föld áll is közöttünk, leikeink találkozni fognak, s én hiszem, hogy a mi szeretett barátunk, művészetünk büszkesége, ki most odaát éjfél után három órakor az igazak álmát aluszsza, meg fogja hallani azt a riadó szózatot, mely az országon átkél, őt felébreszteni: az isten éltesse, hírben, dicsőségben és boldogságban Reményi Edét sokáig!« A következő szónok Vadnai Károly volt, ki Budapest fővárosára, az országnak napról-napra ragyogóbb, drágább szemefényére s annak törvényhatóságára, mint nemzeti és műveltségi érdekeinknek is egyik legbuzgóbb zászlóvivőjére emelt poharat, említve, hogy a szoborbizottság hosszú munkáját is e törvényhatóság koronázta meg legfényesebben, utolsó nagy adományával; minden időre ilyen lelkes, magyar hatóságot kívánt a szónok Budapestnek. Sárkány József a, Petőfi-társasagot éltette, mely kegyelettel ápolja a Petőfí-kultuszt; Pulszky Ferenc röviden és melegen a szobor művészét: Huszár Adolfot, kívánva, hogy mai sikere uj sikerekre buzdítsa; Reményi Antal a szobor ércöntőjét: Turbain Károlyt, kit munkájában a szobormű szépsége s a dicső költő szelleme lelkesített s elmondhatni rá: »Das Werk lobt den Meister«. Az utolsó hivatalos toast a Ko- mócsy Józsefé volt a szoborbizottságra, melynek munkája — úgy mond — megérdemli az áldomást; hiszen az istenek is eléje teszik a verítéket az erénynek, s a bizottságnál megvolt a veríték is, virtus is. Következtek az »önkénytes toasztok.« Földváry Mihály alispán Petőfi szülőmegyéje nevében üdvözlé Buda« pestet, melynek a költő szobra gondjára bízatott, Nekrebeczky György, Ung fia és küldöttje, a magyar állameszme virágzását éltette; Benedikty András Kiskőrösről, Petőfi szülőhelyéről, éljenzés közt nyíl, vánítá: a szülőföld legszebben ünnepli nagy fiát,