Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz
Szerda, 1882. március 15. 61. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ÜTulapeet. barátok-tera 4. íz. I. emelet. Előfizetési dijfélévre..................................3 frt. Negyedévre ..............4 frt. M egjelen itt u 4nnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések »rintugy mint előfizetések (Budapest, harátok-tere, A tbenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« 19-dik évfolyamának 2-dik negyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, fél évre 8 ft, egész évre l(i ft. A postautalványok vagy pénzes levelek igy cime- zendök : »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapest.« A gyermek bírálata. (A Ki'isztus-képioi.) Egy anya is elment fiával — Csábitva világhíre által — Megnézni azt a csoda-képet. A mint a mély terembe lépett: Ott bámulák sokan csoportban, Mint buzgó hívek a templomban. Hő áhítattal figyel a sereg, Ez fölsohajt, a másik kesereg — A nagy varázstól egy sem szabadul, A szívbe ima, szembe köny tolul. Leiköket elfogja a mély csodálat S valóvá lesz, mivel a szín csak áltat. Mint farkasok között a tiszta bárány, Ott áll a vádlott, üldöztetve árván, Oly szelid, oly nemes és oly igaz ! És mégis rátámad ki vad, ki gaz . . . S hogy a fiúcska lássa a csodát, Anyja fölkapja: »Látod oda át ?« „Látom, de nem hallom, hogy mit beszélnek!“ Együgyű gyermek ! Azt hitte, mind élnek : Krisztus s köriilte a rosszak hada! S a hívatlan kis kritikus szava fgazabb, találóbb bírálat És becsesebb, Mint az, melyet Sok választott bölcs hirdet a világnak ! Páskuj Lajos.------------------L idia. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) — Való; önnek vagyona tekintélyes, több mint a mennyire talán saját maga becsüli, mert hatványozott arányban növekszik hitelünk. Nem is attól tartok én, bogy Lidia öröksége pazar kiadásokat ne fedezhessen, hanem attól, hogy a végletekig gyöngéd apának túlelőzékeny udvariasságával nem versenyezhet a jövendőbeli férj s bármily gyöngéd és figyelmes lenne is, nem fog tűzfalakat leromboltatni, s nem fogja sejtelmesen kitalálni, hogy nejét a harmatos pün- kösti rózsák rendkívül érdeklik, nem fogja ösztönsze- rüleg ellesni minden vágyát s teljesíteni mohó sietséggel, mi a végtelen gyöngédség legnagyobb érdeme. — Föltételezzük, hogy léteznek még ilyen férfiak. — De olyan emberek nem léteznek, a milyen eszményképeket Lidia regényekben talál. Ön megengedte, hogy olvasmányokkal töltse idejét, veszélyes könyvekkel, melyek a képzelődésre hatnak, esengő bongó rímekkel elaltatják a lelket, hogy képtelenségekről álmodozzék. Lidia már is rajongásra hajlandó, pn megengedte, hogy idealistának neveljék, a mi annál meglepőbb, mert ön eszményi régiókban soha nem kalandozott. Herendi egy percig hallgatott aztán megragadván Henrik kezét, bizalmasan monda: — Igaz, széles vert utón jártam teljes életemben ; csak a hasznost kerestem, megvétettem a szépet és kellemest, de egy sejtelemszerű hang keblemben mégis azt súgja, hogy a mit tapasztalatból nem ismerek, abban rejlik a valódi élvezet, s lásd Henrik, én ezt akarom leányomnak örökségül hagyni . . . — Majdnem minden embernek egy csábitó hang ugyanezt súgja, de tagadom, hogy a megelégedésre és boldogságra vezetne. Miért akarsz tehát leányad- ból tökéletesb lényt nevelni ? Kevesebb szellemi fölényekkel elégültebb teremtés lehet. — Pórias gondolkozásomtól különbözőt óhajtottam számára. — A mohó és nyugtalan törekvés a boldogságra, nem ér mindig célt. Ha lányod egyszerű maradt volna, nem aggódnám. — Henrik! — Neveltél volna belőle ió magyar gazdasszonyt, ki ízletes étkeket maga főz, rajongó ábrándok iránt fogékonytalan kebelt, kevés tudományú, de hasznos tagot a családnak. Ilyen nőkkel szeretném benépesíteni a magyar földet. — Nem, nem! Mi férfiak hadd vesződjünk verejtékes nehéz munkával, adjunk a nőnek egy héten hét vasárnapot! Henrik okos fej volt. Politikai szabadságok helyett nemzetgazdasági elvekre fektette a fősulyt, a nők iránt kissé szigorú, de egészben véve tán még sem egészen helytelen elveket vallott. Kedvetlenül hagyta most el a gyáros szobáját, aztán iró asztalához ült, maga elé rakta a saldo cor- renti-ket, megtörülte okulárját és munkába merült. Herendi ezalatt lement a műhelyekbe, oh ha tudta volna, mi vár ott rá! Szerencsétlen volt az óra, melyben elhatározta, hogy vizsgálatot tart. A hol hibát látott, habozás nélkül saját kezűleg maga igazított. Szerencsétlensége, túlságos buzgalma volt. Egy gőzgép tengelyét akarta megolajozni. Oh, mért vállalkozik ép ő rá ? íme e pillanatban zubbony zsinórja valamiben beleakadt, Jáko megfordul . . . Mily vigyázatlan mozdulat! Ah, már a kerekek közé esett. Ezek maguk alá tiporják. »Lidia, leányom Lidia!« — kiált a szerencsétlen apa. Utolsó szavai ezek. A jelenlévők utána már csak tompa nyöszörgéshez hasonló hangot hallottak. Vértócsa jelöli a helyet, Herendi Jákó meghalt. Midőn az esetet Henriknek hírül vitték, vastag könycsepp pergett le szemeiből. — A gyár értéke huszonöt percentet veszített a derék iparos halála által, s az én szívem ötven százalékot vidor életkedvéből — jegyző meg fanyarul. IV. Lídia kétségbeesett. A rettenetes csapás után megbetegedett. Hisz ő a leggyöngédebb atyát veszítő el. A fájdalmat ápolni, s titokban pergő könyek közt mohón emlékezni vissza költői lelkületek sajátsága. Lidia bús merengéssel járt a házban, hol mindenütt az atyai szeretet tanúbizonyságaira bukkant. A takarékpénztári könyvecskékben a betétek Lidia nevére voltak jegyezve, s a vas ládában, Lidai külön csomagban értékpapírokat talált e fölirat alatt: »Végnélkül szeretett Lídiám hozománya, ha majd férjhez megy« ... Az aranyozott-lapu vén bibliában is, mely a gyáros puritán ízlésű szobájának egyetlen díszét képezte; e szavak valának olvashatók : »Meny- nyei Uram, adj erőt az ernyedetlen munkára és tartsd meg Lidia leányomat«. És ott bevertek még az asztalon ama pünkösti rózsák is, melyekről a fiatal leány sejthette, hogy neki voltak szánva . . . Lidia szerette volt atyját. Arca jóságát, önzetlenségét és szívnemességét nem felejtheté el. Könyezve borult a fehér pünkösti rózsákra és sirt, sirt, mint egy gyermek az első veszteség fölött. Lídia bírt mind ama lelki sajátságokkal, melyek a kegyeletnek alapul szolgálnak s bús merengés közt, képzeletben hervadhatatlan koszorúkat ápolnak. Majdnem egy egész évig elzárkózott magányban tartózkodott. Atyja halála után egy női rokon költözött a házhoz, kivel csak ritkán találkozott s kinek társasága szórakozást különben sem nyújthatott, mert a rokon siket, öreg és beteges volt. Lidia a múltban élt s a múlt nyájas emlékeivel népesítette a magányt. Henrik folytatta az üzletet lelkiismeretesen, mint annakelőtte. A bánatos hangulatnak leginkább megfelel a zene s Lidia ebben keresett s talált enyhületet. A napnak nagy részét zongorázással tölté s a bánatos moll akkordok csak akkor pihentek, midőn a fiatal leányt házi foglalatosságai vették igénybe, vagy látogatók érkeztek. Többnyire női rokonok jöttek; volt köztük egy előkelő delnő is, kihez gyermekkori barátság s valódi rokonszenv kötötte. Romházi Anna ama nők közé tartozott, kik bizalmunkat kinyerik, nem mintha arra legérdemesebbek volnának, hanem mert lényöknek ellentállhatat- lan varázsa van. A fiatal özvegy ama nők egyike, kiknek lelkületében tán több a gonosz indulat, mint a jó, kiket a moralisták tán elitéinek, de kik a társadalomban mindig ünnepeltek lesznek, mert modoruk szere- tetreméltósága által meghódítnak minden elmét s minden szívet. A kedves delnő egy látogatása alkalmával arra kérte Lídiát, hogy szerencséltesse jelenlétével, szerdai napokon, társas összejövetelüket házánál, hol hangversenyt adnak műkedvelőkkel. A kis társaság különben is nagy részt rokonokból, ismerősökből áll, s nem valami zajos vigalom lesz, melyben barátnője félgyászban részt ne vehetne. Lídia eleinte habozott; de Anna oly sürgetőn s oly szívélyesen kérte, hogy végre beleegyezett. A siket rokon, ki a háznál lakott, nem ment hangversenybe s azért abban állapodtak meg, hogy Anna lesz a garde de dame és szerdánként mindig maga kíséri el barátnőjét az estélyre. Eljött az első szerda. Kocsirobaj hangzik a kapu előtt, Anna kiszáll a bintóból, s mire a lépcsőkön fölhaladt, a fiatal leány is elkészült öltözékével. — Tudod-e, hogy rendkívül szép vagy, — monda Lídiának — s ha férfi szem ítélne bájaid fölött estélytinken, az le nem vonhatná tekintetét rólad. — Tehát lesznek férfiak is estélyeden ? — kérdé Lidia sejtelmes megdöbbenéssel. — Ha lesznek-e ?... Véletlen dolga; estélyemre csak az jön, kit hangulatba ösztönöz, hogy a zene harmóniáján lelkesüljön , ki maga is zenész vagy költő. A két fiatal barátnő szótlanul haladt le a márvány-lépcsőkön, a kocsi a kapu előtt várta. Rövid idő múlva már Anna szállására értek. Lidia oly sajátságos előérzettel lépte át a küszöböt,mit életünk végzetszerű válpontján gyakran érzünk, a nélkül hogy magyarázatát adhatnék. Még senki sem jelent volt meg. E körülmény a fiatal leánynak megnyugvásul szolgált, mert a ki a magányból a nagyvilági társaságba lép, úgy érzi magát, mint a lábbadozó beteg; szerfölött érzékeny. A szokott látogatók, s azok sem nagy számmal, most rendre szállingóznak. A többi közt egy éltes delnő, kinek egykor hangja volt, de elveszté s most a citerát nyaggatja. Továbbá egy ismerős, ki a hegedűn szerepelt, de nem oly virtuozitással, hogy figyelmet keltett volna. Lidia a klasszikus zenét szerette, a halhatatlan Mozárt, Beethoven lelket és szívet rendítő szonátáit. Ezek műveinek tolmácsolására azonban senki sem vállalkozott. A kis társaság szünetközben a theaasztal köré telepedett. A társalgás lanyhán foly. A vén matróna régi emlékeiről beszél, melyek iránt a jelen nemzedék fogékonytalan, s melyeknek egy részét az idők hosszán maga is elfelejtette volt. S az a hegedűs csak Strausz polkáin tudott lelkesülni! * (Folyt, köv.) ■
