Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz
A magyartalanság vádját fentartom s az elsőre nézve épen az »Őrült« egy sorát vagyok kénytelen tanúnak idézni, még pedig ezt: »Legyen orruk és szagolják.« Vagy az »orraik« magyartalan, vagy az »orruk« ; azaz vagy én vádolom Petőfit magyartalansággal, vagy Jékey Aladár, de kettőnk közül egyik bizonyosan, mert a költő mind a két kifejezést használja. Jékey mellett bizonyit a mérték, melyet ő [ oly kurtán megtagad, mellettem a magyar észjárás, mely a ritbmus kedvéért idegenszerűséget is megtűr. Kinek van hát igaza ? Megmutathatnám, de nyelv- tudományi fejtegetésekbe itt nem bocsátkozhatom. Másik vádamra nézve is ugyanez a feleletem. A mi azt illeti, hogy én a prózát is mértékre tudnám szedni úgy, a hogyan az »Orült«-tel bántam, erre csak annyit, hogy újabb időben a verset is nehéz versnek elismernünk, nemhogy a prózát. Lábakról pedig cikkemben egy szó sincs s igy nem érthetem a »nyulak lábának meghatározását;« a szellemes megjegyzés tehát rám nézve kárba veszett. Mi már csak ütemeket ismerünk; a verslábak ellábaltak azokhoz, kik Petőfi »Őrült«-jét egyszerűen prózának nevezik, ha különben még oly lírai bra- vour is. De hiszen könnyű volt nekik ebbe a tévedésbe esniök. Részemről senkin sem gúnyolódom miatta; mert az »Örült« nyelve oly egyszerű, természetesen folyó, hogy rithmusát egy olvasásra fel nem foghatták, a kik mesterkélt költői fogásokhoz vannak szokva s abban találnak költészetet. Azért magaslik ki Petőfi annyira, hogy egyszerűségében utolérhetetlen művész. Minden szilajsága ellenére még annyi szabadságot sem vett magának, mint Phaedrus; a görög formákban szokásos ütemelőzőt sem alkalmazza; Arany már megteszi, de mes- terkéltebb is őnála. Hogy a műértő közönséget a mértékre nézve nem akarta megtéveszteni, világosan elárulja^ az utolsó előtti sorban, mely igy van megírva: »Es a világot a...« Ez a sor az ő végső szócskájával, azzal az egy »a« névelővel úgy visszasujtja a rádobott badarságot, hogy minden illetéktelen kritikusnak el kell né- mulnia. A nagy költő bizonyára nem gondolatrith- musi bravourból hagyta azt a következő sorhoz tartozó névelőt a sor végén. Mért nem irta igy: »És a világot A levegőbe röpítem.« ? Talán mégis szüksége volt ott a sor végén egy nyúlfarknyi szócskára. Feleljenek róla a hitetlenke- dők; én azonban a választ elengedem. Kulcsár Endre.
