Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 8-as doboz

* Az egyetem Bendegúza. Az ámbituson gyakran lehet látni, mert ötvenével jár ott. Kabátja poros, csizmája pirul a fölött, hogy immár bárom hónapja nem látott kefét. Buzogánytüskés haján pörge kalap libeg, lebillenve a szemre. A szem szikrát hány. Ha khémiai elemzés alá lehetne fogni ezt a szikrát, bizonyára költői önérzet, a világ és a kormány megvetése, gyér instruktori fizetés, roszúl sikerűit colloquium, Tisza- és muszkagyűlölet sülne ki belőle. Mert ő bölcsész és szélsőbaloldali. És a mi fő (el ne feledjük) iró. Időnkint megjelen a redakciókban: költeményt, novellát »hozott;« és szemével, a szikrahányóval, megsemmisítőleg pillant a szerkesztőre, mikor azt mondja, hogy »vigye vissza.« De megjelen tőle néha nyomtatás is. Azt hiszszük, hogy tegnapelőtt is e Bendegúz kísértett vagy negyven sorral egy újságban, mely hitt neki. Érdekes negyven sor az. De mielőtt elolvasná az ember, szükséges megtudnia némely dolgot, hogy megértse. Bendegúz ur »jár Gyulaira,« s hallgatja a Petőfi-collegiumot is. Váltig mondja, hogy ő csupa hazafiságból nem járna a »honáruló dicsőítője« előadásaira; de hiába, az ő tárgya az irodalom, hát kell odajárni, mert parancsolja a leckerend. A leckerend azt is parancsolja, hogy a tisztelt bölcsész uraknak colloquiumot kell tartani, azaz szépen felelni a tanár előtt, akár egy kis diák. Csakhogy ez a felelet igen gyakran nem »szép,« sőt semmilyen. Azaz Bendegúz ur szekundát kap. Mély megvetés érzelmei viharzanak ilyenkor keblében. A kormány visszaélései és muszkabarátsága egész rútságukban tűnnek föl lelkében, eszébe jut a »honárulás dalnoka« (kinek még e mellett átkozott szekundairó plajbásza van,) ráemlékszik 1793-ra (ha t. i. tudja a dátumot,) mikor királyt fejeztek le sat. Aztán fenékig üti penészes kalamárisába pennáját, s megszületik a negyven sor, mely »lerántja« Gyulait, a ki kormánypárti sárral dobálta meg Petőfi Sándort és Kossuth Lajost. A cikk rettentő.' De ne tessék tőle nagyon félni. Eljő majd az az időszak, mikor járja a »vizsga«. Ekkor Bendegúz ur kijelenti, hogy Gyulai Pálnak még nem volt soha párja a világon, elmondja nagy hazafinak, kitűnő tudósnak, a »keblek költőjének« sat., s még maga kérdi, vájjon ki volt az az imposztor ember, a ki az őszön azt az otromba támadást irta ellene. Abcug annak a komisz fickónak. Csakhogy ebből a lágy lyrai versből ismét könnyen válhatik öblöshangú drámai átok. A bölcsész ur megbukik a »vizsgán« (hja, a honfibúval, és kormány-megvetéssel telt szív nem engedi tanulni az embert) s ekkor újra hangzik a honárulás et comp. De megint ne tessék félni, mert megint következik a »vizsga«, s megint elsimúlnak a »viharzó kebel hullámai.«