Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 8-as doboz

Pápai diák korába esik az a nevezetes nap, midőn első verse: »A borozó« a legtekintélyesebb hazai lapban, az »Atkeneum« hasábjain (május 22-én 1842-ben) jelent meg Petrovics Sándor aláírással. Kitől kezdve kezdődik nyilvános költői pályája. Egy tanuló versének megjelenése akkor jelentékeny dolog volt oly lap hasábjain, melynek szerkesztője a szigorú kritikus Bajza és a költő Vörösmarty volt. »Fővágya volt — beszéli Szeberényi, — s gyakran említette, mennyire szeretné, ha csak egy munkáját látná nyomtatásban.« Mégis azt irta Szeberényinek: »Nekem az Atheneum- ban jött ki egy versem, (nem tudom olvastad-e ?) saját nevem alatt, azonban ez az utolsó vers, melyet tőlem lát a világ. Lemondok, barátom, a verselésről, ez a mai világban szegény embernek háladatlan egy mesterség, átkozott keveset bajt a konyhára, lemondok tehát és a prózához állok, barátom, mitől valaha annyira irtóztam.« Pedig e versének megjelenése elnémítá a gúnyolódok ajkait, kik a társulatot és működését ki- csinylőleg szokták volt lenézni, s azután Petőfi némi fölényt gyakorolt társai felett; kezdtek hozzá némi tisztelettel közeledni.

Most már te se nyugodjál, — mondá Jókainak büszke öntudattal, — mig tőled is meg nem jelenik valami!

A vers megjelenése után érdemei elismeréseid, május 30-án 1842-ben megválasztatott a főiskolai képzőtársulatba bíráló tagnak: »Időközben a bíráló tagok száma bárommal megkevesedvén, a következő tagok választattak birálókúl: Gaal Péter, Jókay Mór, és Petrovics Sándor.« Ez alkalommal, mint minden bírálónak, székét bármely irányú irodalmi művel tartozott elfoglalni. Petőfi egy eredeti humoros elmefuttatással foglalta el bírálói székét. Az egész székfoglaló nem egyéb, mint okadatolása annak, miért fog ő oly rövid beszédet tartani. így hangzik: »Uj bíráló tag megnyitó beszéddel lépjen a pályára, ez a t. Társaság rendelete. Jól van tehát! szólok én is egyet-kettőt; de csak röviden. Vannak rá okaim. »Okaid ?« fogja a rágalom mosolyogni gunymosolylyal ajkán — »értjük, mert hosszan nem tudsz szólni!« Igen tisztelt Rágalom néni! a dologban lehet ugyan némi igazság, s én már szerénységből sem fogom magamat az ellen védeni, de mindenesetre leszesz kegyes okaimat meghallgatni. Röviden szólok tehát először, mert az ellőttünk fekvő tárgy olyan, mint egy országút melletti bokor, melynek virágát a lánykák letördelék, gályáit a hazatérő kecskenyáj confect gyanánt használá, ágait a gyerkőcék paripának metszék le, vagy ostornyélnek, mígnem csak törzsöké maradt meg, a kopár, árnyatlan törzsök. így vagyunk az alkalmi beszédekkel, trita materia, s alig hiszem, hogy decies repetita piacebit. Valóban nem is tudom, mi-