Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 8-as doboz

Midőn az őszi esős napok beálltak, a házi urat családi ügyek Kolozsvárra szóliták.

— Mennem kell druszám — mondá neki, — s a mig visszatérek, légy plenipotenciarius a domíniumban.

— Jól van, de sokáig ne várass magadra. Solo- ban rám ér a versfaragás dühe, mig duettben lebir- kozzuk a fekete kisértetet, nyakára zúdítva egykét pohárral a „34-es“-ből.

Petőfi Berkeszig kisérte el barátját, s ott irta „Véres napokról álmodom“ czimü költeményét.

„Sándor urfi“ — ahogy a kastélybeliek nevezték, - - midőn magára maradt, többnyire olvasással tölté idejét. Maga irá ekkor: „Koltón sem a szerkesztő, sem a kiadó nem lesi az embert a garasos versekért; a kritikusnak meg hadd rozsdásodjék a foga“ Csak hét költeményt irt ekkor Koltón, melyek az „Erdélyben“ czimüt kivéve, szerelemről, szabadságáról s a természetről szólnak. Október elején sokat bolygott a Lápos balpartján fekvő füzese*, közt. Nézte a sarjúkaszálást vagy a kukoricaszedést, amint ö debreceniesen mondá: a „tengeri-törőket“. Néha leült egy-egy boglya tövébe s olvasott a verő-' fényen, nem törődve a cikornyás népénekkel, mely azon a vidéken dívik. Az ö szivéhez az alföld magyar nótái szóltak. Vasárnaponkint elment nézni a nép- mulatságot, s megesett, hogy egy-egy piros arcot tréfásan meg is csipkedett. Tiszteletes uram nem vette jó néven, hogy a templomba nem ment, hanem csak a mellé járt, pipaszó mellett nézve az imádkozni menő falusi népet. El máig is egy asszony, ki akkor viritá tavaszának legszebb virágait, s most sem feledte el, hogy Petőfi őt egyszer visszatartóztatá s az egész templomi időt elbeszélgette vele. Akkor nénémasszony is könnyen elfedte a bibliát a poétáért!

A kastélybeliek sajnálkoztak, midőn Petőfi egyszer csak a tél közeledtével fölszedte sátorfáját, hogy Debrecen felé Pestre menjen. Marasztgatták, de hiába. Megígérte, hogy nem sokára visszatér. És vissza is tért, de csak egy év múlva, midőn már fele- séges ember volt1847. aug. 5-én teljesült a költő legforróbb vágya; az erdődi jószágigazgató „barna kis leánya“ jegyese lett, és eldalolhatá:

„Itt a gyűrű, itt a gyűrű,

Itt van végre ujjamon,

Itt van ajka, itt van ajka,

Itt van végre ajkamon.“

Az aggódó apa (Szendrei Ignác) mindvégig ellenezte e frigyet, a mit sokan — a költő iránti lelkesedésből — rósz néven is vettek tőle. Furcsa fel