Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz
— Ott lenn, a keskeny utcában, az alacsony pincében, lakott egy szegény beteg fiú; gyermekkorától fekvő beteg volt; csak mikor legegésségesebb volt, tudott két mankón a kis szobácskábán párszor föl s alá sétálgatni; mindössze is csak ennyit birt. Nyáron néhányszor a pincegádorig hatottak félórára a nap sugarai, és a mint ilyenkor a szegény fiú ott ült s a napon melegedett és vékony ujjain keresztül, melyeket arca elé tartott, látá a piros vért, ilyenkor azt mondák: „Na, ma künn volt!“ — Csak annyit ismert az erdő felséges tavaszi zöldjéből, hogy a szomszéd fia az első bükkfa-ágat neki hozá, ezt feje fölött tartá, s aztán álmodá, hogy bükkfák alatt van, hol a nap süt s a madarak énekelnek. Egy tavaszi napon a szomszéd fiú mezei virágokat is hozott neki s ezek között egy történetesen gyökerestől volt; ezt tehát cserépbe ültették és közel az ágyhoz az ablakba tették. S a virág szerencsés kézzel volt ültetve : felnőtt, új ágakat hajtott és minden évben virágzott. A szegény fiúnak leggyönyörűbb kertjévé lett s egyetlen kincse a világon; öntözte és ápolta, és gondja volt rá, hogy minden napsúgár, mely az alacsony ablakon lehatott,az utósóig érje azt; s a virág még álmaiba is szövődött, mert hiszen ö értté virágzott az, értté illatozott és az ö szemeit gyönyör- ködteté; feléje fordúlt halálakor is, mikor őt az úr magához vette. Egy évig volt már istennél; egy évig állt a virág elfeledve az ablakban és elszáradt, tehát hurcolkodáskor kivetették az utcára a szemét közé. S ez az a virág, a szegény elszáradt virág, melyet a többivel együtt bokrétánkba tettünk, mert ez a virág több örömet szerzett, mint a királyné kertjében a leggyönyörűbb virág! — De honnét tudod te mindezt ? — kérdé a gyermek, kit az angyal az ég felé vitt. — Tudom, —- mondá az angyal, mert én magam voltam a beteg fiú, ki mankókkal járt! Jól ismerem az én virágomat! És a gyermek egészen fölnyitá szemeit s az angyalnak gyönyörű, vidám arcába nézett; s e pillanatban a menyben voltak, hol öröm és vigasság volt. És az isten szivéhez szoritá a holt gyermeket, s ennek szárnyai nőttek, mint, a másik angyalnak, és kézenfogva repült azz al. És valamennyi virágot szivéhez szorita az isten; de a szegény elszáradt mezei virágot megcsókolta; s ez hangot kapotr és mind az angyalokkal énekelt, kik az istent körül lebegték, némelyek egészen közel, mások ezek körül nagy körben, mindig messzebb, messzebb, egész a végtelenségig ; de mind egyformán boldogan. És mindnyájan énekeltek ök: kicsinyek és nagyok, a jó, áldott gyermek s a szegény mezei virág, mely elszáradva feküdt ott a szemétre hányva, a hurcolkodási piszok között, a keskeny, sötét utcában. Szendrey Julia.
