Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz
pápai tanár e sorok írójának elbeszélte. „Kis tanúló voltam —• úgy mond — 1841-ben, midőn egy hideg és esős decemberi napon legelőször láttam Petőfit. Messziről mutatták tanúlótársaim, e szóval: „Az ott Petrovics !“ melynek az a jelentése volt, hogy ő az egyetlen s talán első „obsitos katona“ az iskolában, és én meg is néztem jól a bozontos hajú ifjút, ki egy ócska katonaköpenyben, katonasipkával fején, a nagy porta alatt levő iskolai hirdetményeket olvasta. Természetesen nem a későbbi nagy költőt bámulták benne a gyermek szemei, hanem a katonát, ki most diákká lett. De ez első látás oly mélyen bevésődött emlékezetembe, hogy noha később több Ízben láttam s honvédkoromban is, dicsősége tetőpontján: mégis emlékezetem ez alakját őrzi leghívebben.“ Külsejének ily leírását egy volt tanúlótársától is hallottam, a ki azonban hozzátette, hogy „akkor nem s o k é r ő ember volt, mert nem barátkozott mindenkivel, hanem e helyett előadásai végeztével szobájában ágyára dőlve, egész nap is olvasott.“ És ime, a „nem sokérő,“ de „mindig olvasgató“ ember ma Petőfi Sándor, mig ez utóbbi elbeszélőm valamelyik dunántúli eklézsiában egyszerű falusi tanító! És most nézzünk be lakására ! Jókai Mór a „Tarka Élet“-ben leírja, hogy a pápai kollégiummal szemben volt az ő tanúló korában egy kis fehér ház, s abban volt egy még kisebb fehér szoba, melyben Petrovics Sándor, Orlai Petrich Soma és Jókai laktak együtt. E kis szoba volt a három ifjú ábrándjainak és ragyogó terveinek, örömének és bújának szemlélője ; ennek négy fala között élt egykor, ifjan s talán — a nélkülözések dacára is -- boldogan, az a három egyén, ki most mindegyik dísze nemzetünknek: Petőfi a költő, Jókai a regényíró, és Orlai a festő. Ha e ház —■ mely ma is megvan kis szobájával és csöndes környezetével — külföldön volna: ma már márványtábla hirdetné egykori lakóit, nálunk azonban elég, ha a helybeli tanúlók idősbjei közül nehány néhanapján megemlékezik Jókai ama leírására, s arról e házra. Pedig sehol sem volna inkább helyén az emléktábla, mint ott, a hol száz meg száz ifjú olvasná naponkint, hogy évtizedek előtt kik laktak ama házat. Kisérjenek el most olvasóim a nehány lépésnyire levő régi kollégiumi épület egyik termébe, hol régebben a mostaninál lelkesebb ifjúság tartotta „képzőtársulati“ gyűléseit. Nem csak Pápán volt ez igy 1848 előtt, hanem a soproni „magyar társaság“ keletkezése (1790) óta majdnem minden magyar tanodában. Összegyűltek hetenkint egyszer az ifjak, munkáikat fölolvasták, azokat megbírálták, szavaltak s eszméiket kicserélték. Időtöltésnek tetszett az egész, s valóban az is volt, de a legnemesebb minden időtöltés között.
