Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 5-ös doboz
Oh, mi vártunk csüggeteg reménynyel, Támadt s elhunyt keblünkben a hit, Megkötő és újra tépte széjjel Minden nap a remény szálait, Mig ürítők a keserű kelyhet, Sokszor véljük, hogy dalodban lelked, Mint siró szél leveletlen fákon, At-átfut a rémes éjszakákon. Láttuk végre, hogy a vérmezőkön Uj élet kél, a gyász eltelik. Börtön tágul, bujdosó előjön; De a költő meg nem érkezik ! Őszi szellő, ha odavisz útad, Vidd el hozzá, vidd el sóhajunkat! Őszi felhő vidd el könyeinket, Ismeretlen sírját hogy behintsed! Mert nincs a ki fencsapongó kedvünk S néma búnk úgy tudná festeni ! Ostorozni a mi gyarló bennünk ! Dicsőitni a mi isteni! Bázudulni férfi gyávaságra! jBuzditani honvédő csatára! S ha meghajlik, és lemond magáról, Felrázni a nemzetet álmából! Nincs, ki rólad, oh hon, szebben szólna, Ünnepelve mindenek felett! Mintha szived keblében vert volna, Úgy érezte mindenik sebed, — Hogyha fényes múltadat siratta, Reszketett a honfi szív miatta, És a sírból visszahítt kisértet, Vágyakat szült: tettre kelni érted. És midőn a félvilág rád támadt, S mig te kiizdtél egy magad hazám ! Ten lakóid rádgyujták a házat... Ő tuldörgött a csaták zaján. Lángdalával eget földet felvert, Mint a szélvész az óriás tengert, S daliái régi nagy napoknak, Feltámadtak s újra kardot fogtak. Elesett hős, édes legyen álmod! A mért küzdtél: a szent föld szabad. És te, oh hon, dalnokod ne gyászold, Szellemkincse birtokod marad! Rád sugárzik dicsősége napja, S dala mint a délibáb, ringatja Kedves képed, áldott rónatájod, így járja be az egész világot. A világot! Mert e hon határa Szűk bezárni az ő nagy nevét! Fölemelte őt a hír karjára, Mint az anya kedvencz gyermekét. Dalát hallja róna, hogy, völgy, tenger, S a vén idő hozzá nyúlni nem mer, Nem tépi le a hírnek karjáról, Hisz maga is megifjult dalától.
