Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 4-es doboz

r

XXIX. Kuthy Emil levele.

(Halál a segesvári téren.)

Nagy-Kanizsa, dec. 14. 1860.

1849-ik évi augusztus havában a dévai kapitulatio után én is — tisztelettel legyen mondva — fogságra Nagy-Szebenbe vitettem, nehány hét múlva egy reggelen fegyverzörej vert fel méla e-zméletemből, tehát az emeletből lementem az udvarra, s ott látok több sebesült, de már akkor a kórházakban felgyógyult honvédeket, kik a segesvári csatában küzdöttek s estek fogságba, tehát ekkor kisértettek ide.

Lehetett köztök borzasztó sebhelyü arczokkal találkozni, különösei) láttam egyet, kinek a szája négy vagy öt darabban volt összeragasztva, de volt ezeken kívül még több sebe is.

Itt többektől, de különösen ez utolsótól, Petőfi után tudakozódám : „Hah! vége van annak!“ lön a válasz minden ajakról.

Ezután a sebekben dús vitéz bajtárs igy kezdé el beszédét :

„Meghalt az, láttam két szememmel; —hosszasb küzdéseink után azt veszem észre, hogy az oroszok által bekerítve vagyunk (hiszen ha lovas vagyok, el nem fognak), itt tehát én, és többen foglyokká lettünk, mert lehet- len volt, a túlnyomó orosz hadnak ellenszegülni.

„Mig az ellenség egy része hátrálóink után iramlott, más része pedig az erdő felé felmenekülöink után nyomult, addig mi őrök által őriztettünk. Itt láttam Petőfit, de többeket is, tőlem nem messze [az erdőfelé menekülni, mi lehetetlen volt, mert a vérszomjas kozáksereg iszonyú szúrásai teritették le őt, s számtalanokat.

„De láttam őt halva is akkor, a midőn fölebb alább bennünket, kószálva hurczoltak, kire alig lehetett ismerni, mert leszuratása után arczában még a kardvagdalások borzasztó helyei látszottak. — De, én mégis megismertem őt — az Isten nyugosztalja meg!“

Ezen állítását a honvédnek hiven irt naplóm máig hitelesiti.

Elfásult kebellel hagytam oda a fiút, és soká nem tudtam senkivel beszélni.

De máskülönben is igen valószínű dolog Petőfink halála, mert hiszen, akad-e csak egy ember, a ki 1849. jul. 31-ke óta vele találkozott volna? *) — sőt bajtársaim, kik Erdélyben küzdöttek, igen hiven emlékezhetnek, hogy ezen csata után az egész sereg fel volt lármázva a hős halálával.

Friss emlékezetökben lehet még bajtársaimnak, midőn Lesnyeken történt táborozásunk alkalmával, szeretve tisztelt tátink összehivatott bennünket (akkor, a midőn az orosz parlamentér bekötött szemmel köztünk állott), s kérdezte, ha vájjon akarunk e még tovább is csatázni? vájjon ki látta

*) Végre olyan emberünk is akadt, a ki egyenesen kimondja, hogy ő látta Petőfit, ő beszélt vele 1851-ben. A levél a legmeglepőbb határozottsággal szól s a ki irja, tisztes állású, hiteles férfiú. Közleni fogjuk e valóban kápráztató levelet, annak bizonyságául, hogy mennyire mehet az öncsalóclás és csalatkozás! Szerk.