Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 3-as doboz

»Csak honfiú-kötelességünket teljesítettük, — ; mondta, midőn hazafias elhatározását, a század hazahozatalát dicsőítették előtte. — Én dicsőt, nagyot, szépet remélek. Az én sorsom a haza sorsával és jövőjével forrt össze. Idáig nem bíztam szerencsecsillagomban ; de most hiszem, hogy fel fog az ragyogni a hazáéval együtt.«

Fiáth azonban feltűnően komoly volt, s ez nem is kerülte el a társaság egyik tagjának figyelmét.

»Fájdalom, engem nem lelkesítenek hasonló remények — szólt, mintegy mentegetőzve. Az a sötét baljóslat tölti be lelkemet, hogy én leszek századunk első halottja, s hogy az én sorsom a haza jövőjének képe. Nem tehetek róla; de már azon szép holdvilágos éjjelen eszembe jutott ez, midőn a Dniesteren átkeltünk.«

Szerencsére éppen ebédhez szólították a társaságot s pár óra múlva derült hangulat uralkodott az egész társaságban. Egymást érte a sok áldomás és Lenkey maga is mondott egy szép köszöntőt, röviden, de lelkesen köszönve meg az igaz magyar vendéglátást.

Ebéd után a társaság egy széplelkü nőtagjának megmutatta Lenkey a keblén hordott kis medaillont. Aranyszínű, lágy hajfürtöt rejtegetett benne: imá- dottjának, egy lengyel grófhölgynek emlékét, s boldog vágyódással beszélt arról a pillanatról, mely őt Szera- finjával egyesíteni fogja.

A mind bizalmasabbá és kedélyesebbé váló beszélgetésnek azonban véget kellett vetnie, mert a század előtt még nagy ut állott. Oly bensőleg búcsúzott el Lenkey a családtól, mintha már régi ismerőse lett

I

olna. Jól jellemezte Petőfi Lenkeyt; csakugyan

»Töröl vágott magyar Ember a kapitány!«

1849. augusztus 5-én éppen a napi eseményekül, a Hiob-hirekről beszélgettek együtt a család tag- ai, midőn — most már honvédtábornoki egyenruháin — Lenkey benyitott. Örömmel és tisztelettel föladták. »Hadi dolgokban igen sietve utazom ugyan, — szólt a tábornok — de nem mulaszthattam el, hogy, ha még oly rövid időre is, meg ne látogassam önöket, kiknek emléke oly kedves előttem.«

»Önnek reményei, úgy látszik, teljesültek — felelt nagyanyám, — bár teljesülne a hazára vonatkozó jóslata is! — Fájdalom, a szép ifjú Fiáth nagyon is jól látta a maga sorsát. Csakugyan ő volt a század első halottja.«

»Fiáth sohasem bízott ügyünkben. Az én szerencsém csillaga fenn ragyog. Nincs miért titkolnom önök előtt, hogy a legboldogabb ember áll előttük. Szerafin grófnő jegyese vagyok éspedig szüleinek beleegyezésével is.