Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 1-es doboz

,Jókor kérdik, — felelém, épen mostan megyek érte a megye házára !‘ „Nem igaz, hazudság !“ ,T)e már azt csak én tudom legjobban, hogy én mit akarok, ha pedig nem hiszik, hogy nem valami jöttment ember vagyok, hát itt a biztos, kérdezzék meg tőle!‘ ,Nem tudja kend, monda aztán valamivel szelidebben az egyik, hogy ebben a vármegyében nem szabad billegületlen marhát adni, venni! „Azt már jó lélekkel mondhatom , hogy nem tudom , mert nálunk senki sem publikálta, és hogy nem publikálta, annyi­ból is tudom, mert a többi is csak úgy tudja meg minálunk, ha előbb én elolvasom. Aztán ha csak adni és venni nem sza­bad billegtelenül, úgy hát előbb is mondtam , hogy nem el­adók, venni pedig hogyan vehetném, mikor úgy is az enyim, aztán mind a kettő a magain nevelése P Ekkor jött a biztos, meg egy tiszt ur ! A biztos jót neve­tett, hogy igy megesztrengáltak, azon kiviil pedig mindjárt bizonyságom is volt, hogy az ő járásában csak tegnap ment szét a kurrens! Most visszajövet olvastam is, és a mint látom az van ben­ne, hogy a marha lopás meggátlása végett az eladandó mar­hát a falu billegjével kell megjelölni! Már most mi haszna leszennek? a marhán rajt leszen abil­leg, és minthogy néha van ollyan marha, hogy egy esztendő alatt harmincz kézen is megfordul, akkor nem marad egy te­nyérnyi íótrajt, a mi össze ne lenne sütögetve, és még akkor is.csak úgy ellopják, mint máskor, mert a ki lopja, nem viszi az azt vásárra, hanem mire már észrevennék, hogy elveszett, már akkor kirántják a mondérjából. De meg könnyebb is egy rósz billeget kiczígánykovácsoltatni, mint a marhaczédulát, mert bizony nem ollyan fáin—formán esik ki ott a belő, mintáz ötforintos bankón. Aztán a hol eddig a lopott marháról ezé- dulát kaptak, ezután is kapnak, ott lehet aztán a léi vármegye billegje. Csak kár a szép marhát igy összevissza kínozni, mert tava­szon csak megjárja a billegelcs, sem a meleg sem a legyek nein bántják, — de nyár derekán, meg télen billegeljen valaki marhát, de látja is majd a hasznát; már pedig, ha minden el­adás után újra sütögetik, alig ha érnek rá megfőzni a busát.1 Aztán az is furcsa, hogy egyik megyében van ez a rende­let, a másikban pedig se hire, se hamva. No majd a többit aztán. PARRAG. BORONGÁSOK A MAGYAR NYELV FELETT II. Bis videor móri. PHAEDRÜS. Nyelvünk elleni ama balitéletet, bizonyosan maga az illető iró vagy vádló sem általánosságban érti, hanem viszonyítva; miszerint t. i. a magyar nyelv nem bir azon fejlettséggel, mely- lyel a miveltebb európai nyelvek s különösen hozzánk legkö­zelebb a német: annálfogva inkább ezen, mint magyarul in- téztessék a tanítás felsőbb tanodáinkban. Hogy magyar nyelven a tudomány körében mindazon esz­méket és tárgyakat ki tudjuk fejezni, mellyek a német- vagy más miveit nyelven kifejezhetök, — ezt mutatja és bizonyítja az , hogy irodalmunk minden korából, de különösen az újabb időkből, nagy számmal mutathatunk fel idegen nyelvekböli illy forditinányokat, mellyekben a magyar nyelv szűk vagy épen alkalmatlan voltának bizony kevés nyomait láthatjuk. Hi­szen, ha nyelvünk a fejlettségnek csakugyan olly alacsony fo­kán állana, más miveit nyelvekhez képest, mint azt ellensé­geink, vagy a bennünket nem ismerők hinni szeretnék: akkor a fordítás nyelvünkre, a dolog természete szerint, teljes lehe­tetlen lett volna és lenne. Itt azonban természetesen megengedjük és bevalljuk, hogy minden nemzetnél, különösen a költői irodalomban, lehetnek olly müvek, mellyek lényegét épen a nemzeti sajátság s a szerző egyénisége — subjectivitása — alkotja. E szerint el­hisszük azt, hogy varnak Homérosznak, Schakespearenak s másoknak ollvszerü esznéi s különösen kifejezései, mellyeket nyelvünkön eredeti erejükben ki nem nyomhatunk. De viszont azt kérdjük: hol van a ryelv a föld hátán, melly Vörösmar- fi/nak hős költeményeit, Petőfi legtöbb müveit, s Arany Já­nosnak például „Toldy Miklós“át méltókép lefordíthatná? Azonban mindenki tudja, hogy a komoly tudományokra nézve egészen máskép álla dolog, mert már ezek mezején a nemzeti sajátságnak s az iró subjectivitásának igen kevés ha­talma lévén, — az ott előjövő eszméket és tárgyakat, mind­azon nyelveknek ki kell fejezni tudniok, mellyekben az orga­nikus életnek s fejlödhelésnek elemei s alap föltételei meg­vannak. És a részben bátran állíthatjuk, hogy nyelvünkben sokkal nagyobb a képesség és fejlettség, mint akárrnelly régi és újabb nyelvében Európának , az ős görögön kívül; mert mig a latin, német, franczia és angol nyelv s irodalom telve van görögös műszavakkal, különösen a komoly tudományok mezején: addig nyelvünkben mindezek eredetileg könnyen ki­fejezhetök, úgy hogy, mint mindnyájan tudjuk, Academiánk- nak az újabb időkben, még korlátolni is kellett Íróinknak e részbeni buzgalmát, y Mindenki tudja azt országszerte, hogy a magyar helvél- hitvailásuak főiskoláiban, s ezek közöl különösen a debrecze- niben, a tanítási nyelv, már a múlt század végétől fogva ma­gyar volt, — a mint ezt Fényes Elek is méltányolva jegyzi meg, közhitelű statislikájában. A nevezett főtanodákben pe­dig mindig olly tanárok működtek, kik a külföld legjelesebb tanintézeteiben emelték fel magokat az illető tudományok ak­kori állásának tetőpontjára, s kik nemes buzgalommal foly­vást egy arányban haladtak hazájukban is a tudományok kül­földöm fejlődésével. És ezen tanárok, képesek itthon a ludo- mányokat magyar nyelven lauitani, még pedig olly eredmény­nyel és sikerrel, hogy a nevezett tanintézetek növendékei, sohasem szégyenlék meg magokat, hazánkbeli más hasonkörü tanintézetek olly növendékei mellett, kik a tudományokat né­met vagy latin nyelven tanulták. Mióta pedig nemzetünk Istene megengedd, hogy temérdek és nehéz bajaink között is. irodalmunkat terjedelmesebb körű­vé s dűsabb belerejüvé teremtsük; mióta már hazánkban is, nem csak a tanodák, hanem az egész irodalom, az academia s a Kisfaludi társaság is lettek a mivcltség forrásaivá vagy elő­mozdítóivá ; — ez időtől fogva, kevés olly nagyobbszerő esz­me jött létre az öszves európai irodalom vagy mivcltség köré­ben , melly annyira, mennyire azt saját körülményeink meg­engedték és kívánták, által ne lett volna ültetve saját nemzeti irodalmunkba. S vájjon irodalmunk s általában műveltségünk, képes lett volna-e mindezeknek elfogadására s mintegy álsa- játitására , ha nyelvünk a fejlettségnek olly igen alacsony fo­kán állott volna ? Felettébb nagy hiány még eddig irodalmunkban, hogy nyelvünknek s irodalmunknak minél terjedelmesebb s kimerítő története s teljes könyvészeti sorozataink nincsenek. A mit e részben Bőd Péternél, Horányinál, Pápainál, Vallaszkynál, Zwittingcrnél, vagy a Széchenyi és Tclckifcle könyvtárak katalógusaiban és végre Sándor Istvánnál találunk, még egy általában nem kielégítő; és épen azért, mert e mezőn ennyi helyen kell kereskednünk, alkalmatlan és nehézkes, süt, a nevezett források ritkasága miatt, gyakran teljes lehetetlen az eljárás és működés az ismeretszerzés ez ágában. Egyéb­iránt a nevezett források közöl egy akármelyikből is meggyő­ződhetnék bármelly idegen nemzetbeli atyánkfia, bogy a magyar nyelv, a tudományoknak a közép századok utáni újra ébredésétől a mai időkig, sohasem volt olly barbár nyelv, mintha azon tudományos eszmék és tárgyak épen nem szó- lamlottak volna meg. Sőt, ha elgondoljuk ama nehéz és foly­tonos küzdelmeket, mellyeket nemzetünk Európába jövetele óta mind e napig, szintúgy a csatáknak, mint a polgári élet— Zakariás a markába nevetett. Azután pedig behozott egy fazék tejet, s az elmarjult aprószeres kezébe nyomta, szájá­hoz segítette vinni, mit Svatopluk úgy hörpölt, hogy a szeme kidagadt bele, ádámcsutkája pedig úgy szaladgált le és fel, mint a vegytani görebben a tűz fölé helyezett kénesö. A sze­gény málhahordó, el nem tudta vélni, mi történik vele, ugyan azon kéz, melly előbb fojtogatta, most táplálja. Hanem az a csupasz tej vékony reggelinek látszott neki, azért nem akarta csak ugy egy-huzornban és kenyér nélkül nyelni. Pospes ak­kor erővel itatta vele. — Nem jó volna egy kis kenyeret adni hozzá, szólt Zaka­riás az orvoshoz fordulván ravasz pillantással. Pospes tartott tőle, hogy a kiszolgált katona előtt szégyent vall, azért kifordult a szobából, vele ment Tóbiás. Zákáriás pedig egy jó szelet kenyeret nyomott az éhes tót kezébe. Ez állal meg volt nyerve Svatopluk. Tóbiás karonfogá a nagyhírű orvos-tudort, kinek alkalma volt meggyőződni, a háznöp eszelöségérŐl. Nem is tagadott aztán semmit, akármit fogott rá a háziúr. — Liebig tanítványa nem vagyok, mint mondtam, hanem együtt tanultam vele Gay Lussactól, a második vegyész ö volt, első is lett volna, ha én vele nem tanulok. — Tündöklő genie, mennyire bőkezű a szerencse , melly urodalniamba illyen kedves vendéget hoz. Azután visszamentek a vendégterembe, hogy Pospes ur a fonákul vett öltönyöket befordítsa. — Méltoztatott-e már ama két antik képet megtekinteni, kérdi Tóbiás a vélt Gay Lussac-niaradékot. — Igen szép , igen szép , festői remek, a rococco világból. — Az a fiatal leány... őseim anyja .... ez itt későbbi ko­rából van, midőn már asszony volt, — mond Tóbiás — ezüst íöglalványú mellképecskét rántván elő kebeléből, melly ru­ganyos fekete sinöron függött nyakáról. Gyönyörű eleven arezot mutatott a foglalvány, mellyet könnyű, aranycsipkés fejkötő övezett, tetején rengő gyémántforgóval; ragyogó nek mezején, ön életének s alkotmányinak fentartásaért ne­mes kitartással kiállott volt: lehetetlen nem csodálnunk e nemzet nagy lelkierejét, szépre és jórai fogékonyságát, melly- nél fogva ennyi balsorsnak közepette is, nem szűnt meg nem­zeti irodalmát, szintúgy belerejében, mint kül terjedelmében dúsítani s ezáltal a magasabb emberi czélok felé haladni. Nemzetünknek ezen elöhaladását, s nyelvünknek irodalmi és tanítási képességét, a külföldiek sem ignorálják már. Le­gyen elégséges erre nézve felemlíteni a Brockhausféle Con­versations Lexikont, melly hitünk szerint, egész Európában, minden encyclopaediai müvek közt a legolvasottabb, s melly- ben nemcsak nyelvünknek páratlan eredeti képessége s kellő műveltsége ismertetik el, — hanem irodalmunkról az is állit- tatik, hogy abban a természettant, gazdászatot, régiségtant, nyelvészetet és statustudományokat illetőleg érdekes és dús forrásokat találhat, bármelly nemzet tudósa is. Hogy mindezek mellett is, saját hazánk fővárosában, lehet­nek olly irodalommal foglalkozó egyének, kik nyelvünket a felsőbb tanintézetekből, müveletlensége miatt száműzni sze­retnék ; — ezt csak sajnálhatjuk, — de nem a magunk, ha­nem az ü érdekükben , inert a tudatlanságnak , vagy nemzeti gyülülségnek s irigységnek illy foka, mindenesetre szánandó lélekállapotot mutat. Mi magunk pedig, meglevőn győződve nemzetünk józansága felöl, sohasem hisszük, hogy az, nemes buzgalommal fentartolt s irodalmi és tanítási képességre emelt nyelvét hűtlenül elhagyva, bármelly nyelvet is elfogadna e helyett irodalmában és iskoláiban, habár azon az angyalok beszélnének is. Hazánknak azon nagy fiairól pedig, kiknek szerencséjük van a kormány gépezetéhez közelebb állani, föltesszük, hogy nem követendik II. József' alatti elődeik pél­dáját, kik okai lőnek annak, hogy a nagy fejdelem, a magyar koronaországokban is nem a magyart, mellyet akart, hanem a németet tette igazgatási és tanítási nvelvvé. RÉVJÉSZ IMRE. Berlin, oct. 13 Kószákat vu nem szülöttünk rövid idő óta az Unióról, mert közeledtünk e gyümölcs érett idejéhez, mellynek (t. i. az Unió) éretlenségéről már több havak óta beszélőnk. Feltett szándék­kal hallgattunk, hogy annál inkább bírálhassuk meg önnön magunk ítéletét, melly Poroszországra nézve kissé szigorú vala, de mint kegyeteknek alkalmuk volt meggyőződni — nem igazságtalan. Mondottuk pedig ezen rövid idő előtt, hogy a herczegi collegiuinból defmitivum soha se lesz, hanem alkal­masint oct. 15-e után ismét „provisorium“, inig majd a körül­mények más valamit parancsolnak stb. — Mennyivel inkább közeledünk e hónak közepéhez — mindinkább valósulni látjuk azt, mitől a jó német honfiak féltenek s a mit leveleinkben többször kinyilatkoztatánk. — Csak hogy mi a herczegi colle­gium vezetőit még sokkal jobban itélök meg, minthogy csak a provisorium meghosszabbítását jósoltuk, — ők pedig egy ugrással még tovább mennek, az az első Ígéretüket. „hogy oct. 15-én a provisorium vége leszen“ ugyan megtartván, a má­sodikból a definitivuinból tabula rasát csinálnak , s azt mond­ják : Ennek a provisoriumnak végetvelünk a végzés szerint, de a körülmények nem engedik (nem irtain én ugyanezen sza­vakat már két hónap elolt??) hogy az Uniót kimondjuk , ha­nem a máj. 26. szövetség után egy herczeg-tanácsot, parlia­ment nélkül képezünk, melly Poroszország tekintetének job­ban felel meg, és az első eszméhez közelébb is áll. — Való­ban szót sem kellene commcnlárul hozzá tenni illyen a minisz­teriális orgánumok állal telt nyilatkozatokhoz ! — Holnapután tehát, a király születése napján, minden esetre uj stádiumba lépend az éjszaki német szövetség, hanem aligha Poroszor­szágra nézve haladási stádium lesz. — Tán Hesszen leend azon pont hol a két német hatalmasság, üsszeüutközés helyett — miután mindketten barátságosan beleelegyedtek, — kezet fog­nak, sokkal barátságosabban mint nálunk sok ember hinné, mert vannak még köztünk reactionariusok, kik porosz ausz­szemei körrajzolt tájképbe voltak merülve, mellynek homályá­ból , két lovag látszott előtörni világított árnyékozásban. — Aztán pecsét gyűrűjére mutatott, mellynek cziinerében egy tört liliom volt kard-hegybe szúrva. — Mindjárt elmondom a magyarázatot e képhez. — Érdekkel hallgatom — felelt Pospes — bő butyogóját felrántva. A történet Báthory Zsigmond korára esik. Ákos a liliputok második törzsapja, kitűnő kegyben állott a fejedelemnél. Ha hadban járt a fejdelem, ott lovagolt Ákos, kíséretében. Fontos kiküldések, követség, megbízás, valami kaland, nagy­szerű vadászat s. t. az első rendű lovagok közt találták öt. A fejdelem igen szeszélyes ember volt, s mint illyen természet­tel hajlandó az önkényre, azért nem igen tűrte a hajthatatlan és erős jellemeket. Nem hagyott magának senki által valamit visszamondatni. Akarta, nem akarta az ember, neki igazsága volt mindig, követelte, hogy a legyen. Körében annálfogva több udvaronezot, jó tanácsadót lehete találni. Ákos azok közé tartozott, kik szívok érzelmeit és meggyözödésöket nem titkolják ugyan el soha, még is kegyben állanak, kellemes közlékenységi módjok-, és gyöngéd nyíltságok végett. A fér­fiasságot és erőt öszhangzásba tudják hozni, a szelíd bán­mód szeretetreinéltóságával. A fejedelem udvarában Ákosnak mindenki barátja és tisztelője volt, Gerébet kivéve, ki vele mindenüttt mint versenytárs állott szemközt. Geréb eszes, bátor, merész, jó katona, de kevesebb íldomossággal és sze­rencsével birt mint Ákos. Szivének rovására esik-e, vagy öntudatos tehetségérzete okozta, Gerébet és Ákost nem egy­szer lehetett heves szóváltásokban találni, lovagjátékok , va­dászat , katonai gyakorlat után , hol a küzdfövenyen , rende­sen e két fiatal férfi maradt utoljára, és mindig Ákos lön a győztes. A fejedelemnek kedve telt e nemes rivalitásban, ki nem kevésbé szerette a férfias időtöltést, mint a kalandokat. Történik, hogy a fejedelem, kalandszomjtól hevülve, vadá­szattal járta be Fogaras vidékét. Az időben, több apró fel­kelők voltak, kik saját közökre folytatták a hadat; vagy zsoldért, katonáikkal, valamcllyik versenygö félhez állottak. Ezek közé tartozott a havasok királya Vazilika , oláh felkelő, kinek bandája Fogaras környékén tanyázott s nem a legjobb egyetértésben állott a fejedelem népével. Vazilikának gyö­nyörű leánya volt, szeme-fénye a vaskaru medvének , mint a Báthory népe szokta volt, mondani, Zinzelinának hívták a leányt. A fejedelem fogarasi barangolásában kíséreté­vel vitte Ákost és Gerébet. A két lovag éppen , egy szik­lák közöl butyogó forrás mellett haladt; buja növényzet öm­lött el a forrás egyik partján, melly keskeny virágos mezőbe szakadt. A mezőben egy kedves gyermek futosott a lepék után, kezében magas liliomszálat tartva, — épen úgy mint ama festésben van. — Azon pillanatban midőn Zinzelina — mert ö volt a kedves gyermek — a lepe után dobott a liliom­szállal, hogy az kettétört, a háta megett termett Ákos, s át­fogta karcsuderekát. A leány elpirult, futni akart, de a lovag fekete égő szemei, vonzó tekintete, s még édesebb szavai rabbá tevék Zinzelinát-. „Hadd bőgjön a vaskaru medve, nem sok ártalmunkra leend, ha elveszem szemefényét“ szólt Ákos s nyergébe emelte a gyönyörű teremtést, a liliomszál eltört darabját kalpaga mellé tűzvén. Geréb nem helyeselte Ákos eljárását, bár Vazilikát a fejedelem számára megnyerni, alig adhatolt volna a véletlen, számukra jobb alkalmat. De Geréb szivében az irigység is dolgozott. E volt oka , hogy a fejede­lem előtt jogot formált a leányhoz. Báthori mosolygott, „hát vívjatok meg értté, mint lovagokhoz illik.“ — Ákos először életében vonakodott a komoly vívástól, mivel Zinzelinát egész leikéből szerette. Tudta, hogy Geréb nem fogja a versenyt vele kitarthatni, még is nem akarta elfogadni a fejedelmi ajánlatot. Gerébnek sokszor kellett szégyennel hátrálni a so­rompóból Ákos előtt, de gondolá hogy most megejtheti, mi­vel Ákosnál a szerelem felgyújtotta a hidegvért. Folytatjuk,

Next

/
Oldalképek
Tartalom