Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
25 Enyim! sóhajtá Amin-bég szorosabban ölelve magához a szép szőke gyermeket, s ajkaik egy hosszú csókban olvadtak össze. Amin-bég távozott, — De alig tőn pár lépést, midőn Emine igy kiáltá utána : — Ha vész környezend, gondolj Eminédre, és siess hozzá, karjaiban oltalmat fogsz találni! Mint édesen olvadozó fuvolahangok zengének e szavak lelkében vissza, bár értelmét fölfogni képes nem vala. — Ha vész környezend, gondolj Eminédre, mondogatá több Ízben, mialatt palotájába visszaérkezett. III. Alig emelkedett föl a nap Kairó palotái felett, már összegyűltek a Mameluk-bégek El-Ez- békiel terén fényes öltözetben, délczeg paripákon. Szép rendben vonulának ki a városból, a citadellához vezető úton, nem is gyanitva arájuk váró gyalázatos halál közeiét. Mehemet-Ali az udvaron fogadá őket. Tanácskozásuk eredménye volt : a Yachabitákat közös erővel támadni meg, s kiűzni a szent városokból. Végződvén a gyűlés, az alkirály személyesen rendezé a nagy mosshébai menetet. Elől mentek az Ulemák, seikek, s a Tusszum- pasa vezérelte katonaság. Ezek után következének a mameluk-bégek, apródjaik s rabszolgáikkal. Utánuk Salikoch tábornok vezénylete alatt, a janicsárok, s az albaniai gyalogság. A legcsekélyebb gyanú nélkül haladtak le a citadellából drágakövekkel dúsan kirakott szerszámú lovaikon a mamelukok, kiknek mindenike követtetve egy csapat apród s nubiai szolgától, egy-egy keleti fejedelmet ábrázolt. A Mohattam-hegy sziklába vésett lejárata, hol e diszmenet lefelé haladt, egymás mellett csupán két lovagot engede menni. Alig haladt a menet a lejárás közepéig, midőn Salikoch tábornok, Mehemet-Alinak — ki a citadella ablakában álla — egy intésére bezáratta mögöttük a citadella kapuit, s az öldöklésre jelt sda a gyalogságnak. E jelre az albániaiak, janicsárok, s a várkatonaság, fölugráltak az útról a meredek szírtekre, terasse-okra, s a magaslatokra, melyeket a lovasoknak megmászni lehetlen vala. Elől a tizenhatéves Tusszum-pasa katonái adtak tűzet. A mamelukok, az első lövésre, mely őket tizedelni kezdé, lovaikat a citadellába visszatérítni hasztalan kisérték meg. A térhiány, csoportulat, az elvadult lovak ágaskodása a legnagyobb akadályokul szolgált az önvédelmezésre. Kétségbeesésük s dühök leirhatlan volt. Leszállónak lovaikról. Előránták drágakövekkel ékített tőreiket, s fogaik közé szoríták. Levetették dolmányaikat, mely őket a viadalban gátoló, s kardot rántának, hogy ha csakugyan meg kell halniok, legalább mint hősök essenek el az erő túlsúlya alatt. De nem találtak más ellent, — karddal elér- hetőt, — mint csukott kapukat, megmászhatlan sziklákat, terasse-okat, telve katonasággal, mely rájok tüzelt. Menekülés nem nyílt többé számukra, mindenkép veszniök kelle. Amin-bég is ott volt a tömegben. — Ily rút halállal, orgyilkosok kezei közt kell tehát végezni éltemet? sóhajta. Fölmerült előtte szerelme, Emine bájos arcza, múlt éji találkozásuk, s hirtelen egy merész eszme villant át agyán. — Ha vész környezend, gondolj Eminédre és siess hozzá, karjai közt oltalmat fogsz találni! . . . Megyek! kiálta, s ha itt e földön többé nem, az égben találkozandunk! S ezzel neki ugratta lovát, s vele együtt lerohant a hatvan lábnyi mélységbe. Elvérzettek a fényes lovagok, a nélkül hogy magokat védni képesek lettek volna. Chaim-bég, az elfy, utolsó esett el Saladin kapuja előtt. Mehemet-Ali halvány volt mint a halál, nem azért, mintha a borzasztó vérengzés látványától irtóz ott volna, de félt, a gyilkosság nemsikerültétől. Midőn a leölt bégek fejeit lábaihoz dobák, nyeré csak szinét vissza, de keble annyira el volt fogúivá, mikép szólni sem volt képes, — és midőn egyik genuai születésű udvari orvosa, győzelme felett örvendezvén, igy szólt hozzá: — „Ez gyönyörű nap volt magasságodra nézve!“ csupán ennyit hebegett válaszul : „Adj innom!“ s csak miután jó adag vizet vön magába, nyeré vissza rendes vérforgását. A levágott bégek fejei, gúlákban halmoztat- tak föl. A citadella s környéke véres cirkushoz hason- líta, mely gladiátorok tetemeivel töltetett el. A dúsan szerszámozott lovak, még vonaglot-
