Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

J.

62

gés vagy épen a végítélet közéig; de néhány szempillantás múlva nyolcz millió négyszöglábnyi hóterület omlott a sziklafalról alá, s az orkán, melyet a hógörgeteg előpostául küldött maga előtt, borzasztó rombolást vitt végbe. Félöles átmérőjű vén cserfák pozdorjaként pattogtak szét s a romboló elem a falu minden házának födelét, ablakát fölszakgatta. A Wiggis tövénél hetekig több ezer köbölnyi hó- és jégtömeg, volt összehalmozva, mely még a júniusi napnak is erős munkát adott. Csodálatos, hogy ez alkalommal emberélet nem esett áldozatul, mint az rendesen történni szokott; mert a lavina maga, szerencsére, kívül állapodott meg a falun.

De a kár, melyet a görgeteg szele okozott, húszezer franknál magasabbra rúgott.

Bem apóról.

— Gróf Teleki Sándor «Emlékei»-ből. —

III. (Befejező közlemény).

A rikácsoló hang újra hallatá szavát:

— Alexanderek ! szuronyszegezve előre !

S megindult az ember-kőfal. — Hallottuk a csata rival- gását, a fegyverek ropogását, a szuronyok pengését, az ágyuk mennydörgését, jajkiáltást és káromkodást; •—• de látni nem láttunk semmit. Éjszaka volt nappal, és sötétben ment a gyilkolás, árnyékban a mészárlás, sürü füst és ködben az öldöklés.

És ez tartott jó ideig!

Végre a szél lecsapott a havas ormáról, s magával ragadta a füst-felleget; a nap kisütött, a láthatár fényben ragyogott, s mint ködfátyolképen : elénk tárult egy nagyszerű, egy irtózatos, egy borzasztóan szép jelenet.

Az Alexanderek összevegyülve a császáriakkal, sürü tömegben összekeveredve, mint a tengerben a hering-uszat, emberörvény a gyilkolás tengerében, forgószél a halál mezején.

A halálos szúrás volt kegyelem, a szívbe mártott szurony az irgalom, a halálos vágás a megbocsátás.

És ott állott átszellemülve, megdicsőíilve, az a kis pisze orrú, sebes pofáju, csúf vén pólyák; glória övezé dicső fejét, szép szemei ragyogtak a meggyőződés gyémánt sugarától; föl- egyenesülve, mint a haladó, vezérlő tűzoszlop, a vándorló nép előtt, a bujdosás pusztáján, a menekülés sivatagjain.

Ott állott átszellemülve, megdicsőülve, az ő ragyogó szépségében, lélekemelő nagyszerűségében — Bem József tábornok, -— „Osztrolenka véres csillaga /“ . . .

*

A tömeg nem haladt sem előre, sem hátra; ott kavargóit, mint Sczylla vagy Kbarybdis örvényei; forgott, mint ördögmotollája a gyűlöletnek, óriási ember-helise a gyilkolásnak.

Ott ült a lován fölegyenesedve a vén ember, kezében tartá ostorát, egyetlen fegyverét, — s nem a csatát nézte, hanem fürkészte a helyiséget, mintha a táj-képet akarta volna levenni.

A csata folyt halkan, csendesen; az ágyuk hallgattak, a puska is csak gyéren szólt, úgy egybe volt keveredve a két har- czoló fél, hogy ágyút használni nem lehetett.

Sok ideig tartott ez igy.

Nekem úgy rémlett, mintha a mieink hátrálnának, de majd csaknem észrevétlenül.

Végre megszólalt az átváltozott ember:

— Na hála istennek! ezt vártam. Hívják ide Mikest.

Mikes megjött.

— Édes barátom! — e megszólítást ritkán, csakis ünnepélyes alkalmakkor használta. — Látja ott azt a helyet, hol a patak legkeskenyebb, a felett van egy kis fensik, — a hó meg van fagyva, megbirja az embert, — küldjön fel oda egy századot, ha fele feljut, az is elég; tegyenek onnan egynéhány lövést az ellenségre, s aztán haladjanak Tihucza irányában. Ön egy

egész zászlóaljat és egy csapat huszárt magához véve, ide jön ; s aztán nézzen egy lieczczet! . . . Tihucza be van véve!

A mint Mikes hadoszlopával megérkezett, s a század átgázolt a patakon, — majdnem övig a vízben, 26 fok hidegben, — (a hegyi patak, a havasok meredélyein oly rohamos sebességgel zuhog alá, egész sziklaköveket ragadva és görgetve magával, hogy a legkeményebb hidegben sem fagy be medre, s csakis a partok mellett jegeczül és zajlik) — a tábornok takaródét veretett, a mieink kezdtek kiválni a vegyes tömegből, s szép rendben hátráltak. Kotier őrnagygyal élükön.

A tábornok Mikeshez fordult:

— Alezredes ur ! figyeljen ! — Két század Alexanderrel fogja fel a hátrálókat, s mikor túlhaladták őket, akkora tömegben, a mekkorát a hely megbir: szuronyszegezve neki! vegye be Tihuczát; én követni fogom.

A két Alexander-század felfogta a hátrálókat, meggyérité sorait, szuronyszegezve az ellenségbe hatolt, — a hegyoldalról is megkezdődött a lövöldözés, haladtak előre. — Az ellenség sebesen hátrált, Mikes üldözé; mi nyomban követtük.

Az ellenség hátrálása futássá vált. — Azon helyen, hol a légió felmászott volt, futásuk vadult; — kezdték a hornyukat vállaikról levetni, s elbújni a bokrok, fák, sziklák mögé.

A sebesültek utón útfélen fetrengtek, irtózatos volt jaj kiáltásaikat hallani, a vér alig folyt, a seb kétszeresen fájt, mert a forró golyók-lőtte lövéseket, a szurony-szurásokat, a kard vágásait a hideg megvette, a meleg vér ráfagyott, s a zúzmara ellepte.

Tihuczához közeledtünk, — de a harcz már nem folyt, csak a vad futás és a sebes üldözés hátul.

A légió Tihucza előtt állt tömegben; odaérkezésök előtt az ellen már elhagyta a falut s komisz Urbán megmenekült ágyúival. — Egynéhány tisztet fogtak el.

A légió előre szegezé szuronyát, s az ellenség két tűz közt idestova szaladgált, nem tudván merre menekülni. Oly irtózatos zavar támadt köztük, melyet leírni lehetetlen.

Fegyvereiket nem tehették le, azt futásközben dobálták el; a légió csak immel-ámmal puskázott közéjök, — unta, res- telte a fegyvertelenekre lődözni.

Végre Mikes előre lovagolt s a légióra kiáltott:

— Hagyjátok őket futni; nem kell fogoly, mert drága a kenyér!

A ki akart, mehetett, vagy jobban mondva szaladhatott isten hírével.

Felálliták a sereget a főúton. A tábornok a csapat elébe lovagolt. Mikes jelentett. A tábornok halkan odaszólt valamit Mikesnek, mire az intett kardjával, s harsány hangon ve- zénylé:

— Figyelj! A tábornok ur beszédet akar mondani.

A mellettem álló Salbeck fülembe súgja erre:

— Ez bizony el is maradhatott volna ebben a nagy hidegben.

— Nem lesz az hosszú, — válaszolám.

Azonban a tábornok Mikeshez fordult :

— Kérem ezredes ur ! — az alezredesből ezredes lett; vezényeljen: «vállhoz!» s fordítsa le, a mit mondani fogok.

Az öreg ur meggondolta a dolgot, — gondolám magamban,— s hosszasan fog beszélni, mert «vállhoz»-t parancsolt.

Mikes is összeránczolta homlokát, s feszülten figyelt, hogy majd szó szerint mondja utána.

A tábornok a sereg felé fordult:

— Gyermekeim ! — (e megszokott megszólításért csinált belőle a székely góbé «Bem apó»-t); — Gyermekeim ! üdvözlöm önöket; — fél Erdély a mienk !»

Ezt ugyan könnyű volt leforditani.

*

Tágas udvaron oláh parasztház, magas, füstös, szalmafedéllel, keskeny lantornás ablakokkal, közepén a pitvarkonyha, nyitott kemencze a füstfogó alatt; tűz ég, mellette nagy fazékban a forró viz sziszegve bugyborékol, e mellett egy másik fazék,