Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
ur szundikált, néha-néha felnyitá szemeit, s tekintetével újra átvizsgálta a helyet. Szaladva jön egy altiszt s jelenti : — Őrnagy ur ! a mieink hátrálnak, — azt kérdi a százados ur : menjen e hülfre? — Was sagt er? Mit mond? — kérdé a tábornok tőlem. Leforditám. Az öreg ur teljesen fölébredt, kitörlé szemeit, s levevé a nagykendőt fejéről. — Hagyja hogy hátráljanak, — s ha a csatárok közel lesznek a zömhöz, veressen takaródét. — Fel tudom én tartani, tábornok ur! — Ne okoskodjék! Az öreg szemei villogni kezdtek, dörzsölte kezeit és mosolygott ... a kő fújva volt. — Menjünk! Midőn az ágyukhoz értünk, a IV-nél takaródét vertek. Mikes vágtatva oda lovagolt. — Jelentem tábornok ur, az előcsapatnál takaródét vernek ; megyek s felfogom őket. — Veressen ön is takaródét! Mikesben elfagyott a szó; mi sóbálványok levénk. — A lovamat! — Föltettük a lóra. Megfujták a visszavonulót. A sereg ott állt álmélkodva, mint a borjú az ujkapu előtt . . . * A bécsi légiótól jön két legény, elővezettetik magokat a tábornokhoz. Megáll előtte a két virágszál legény, mint öntött vas-szobor, s mintha Pygmaleon lelket lehelt volna beléjök — szalutálnak. A vén ember összeránczolja homlokát, szemeivel kemény tekintetet lövell rájok, s durva, parancsoló hangon kérdi: — Mi kell ? — Tábornok ur! mi megesküvénk, hogy hátrálni nem fogunk; előre megyünk, de hátra nem! Ezt akartuk jelenteni. — És önök ma esküszegők lesznek! — Egy tiszt felé fordulva: Vezesse elém a légiót ! — Önök kövessenek. Megindulánk visszafelé. Mindenki káromkodott, s éktelenül szidták az öreget. Egy félórát hátráltunk, az ellenség hajtott bennünket. A keskeny völgy kanyarulatánál tágasabb helyre értünk, a tábornok előre lovagolt, Mikest maga után parancsolta. E közben a légió megérkezett; az öreg ur maga körül gyüjté őket, s csak annyit mondott: — Meghalni könnyebb, mint engedelmeskedni! — Honnan tudja a kéz, mit gondol a fő ? — El vannak-e látva élelemmel ? Bámulva nézett a légió ; a parancsnokuk durczásan felelt: — El! — Van-e pálinkájok? — Nincsen. A tábornok felém fordult: — Töltesse meg a légió kulacsait. — Falatozzanak, pihenjenek, estig nehezen fognak enni. Látják azokat a hegyeket ? — meredekek és kősziklások ; — meg tudják-e mászni? — Megkísértjük. — Ide hallgassanak ! Önök felmásznak a sziklákra, elrejtik magukat az erdőben, hagyják az ellenséget, hogy üldözzön bennünket. Ha lehet — és ezt szeretném ! — kerüljenek hátokba, ha nem sikerül, támadják oldalba. Ne lőjjenek, előre a szuronyokkal ! Önöktől függ a mai nap győzelme. — Ha visszaverem őket: egyidejűleg érkezzenek velők Tibuczára, ha lehet még előbb. S most mehetnénk — in Gottes Namen — isten hírével ! A hályog lehullott szemeinkről. A légió lelkesülten elkiáltá magát: «Vivát Bem apó!» Hajtott a német bennünket, s mi hátráltunk hűségesen, — nagy kedvünk telt benne. Állásokat foglalva, azokat védve, hagytuk magunkat belőlök kiveretni. Egy völgykanyarulatnál megállt az öreg ur. A sereg mogorván, kedvetlenül, szomorúan, szégyenletesen haladt el mellette. Mi tudtuk a hadicselt, ők nem is sejtették. Midőn az ágyuk e helyre értek, magához rendelő az ütegparancsnokot. — Látja ön azt a helyet ott? — Látom; —felelt a tüzértiszt rosszkedvűen. — A négy utolsó ágyút állítsa ott fel, a mennyire csak lehet rejtegütegben; — kettőt balra, ott a domb aljában ; — ez a leghosszabb távlat az utón ; ide vágytam. Vegye czélpontul az országút közepét, abban az irányban, a hol az a fa áll; — töltessen kartácscsal. Elmehet! A sereg hátrált, az ellenség diadalmasan üldözött. Midőn az Alexanderek mellett elhaladtak, megszólitá a zászlóaljparancsnokot : — Keller őrnagy ur! Ön két századdal ágyufedezeten marad, a többit tartsa rezervában. — Teleki őrnagy ur vágtasson Mikes alezredeshez, mondja, a hol alkalmas helyet talál, állítsa fel a seregét, s legyen készen ; a lovasságot rezervába! Én csakhamar megtaláltam Mikest, s átadtam neki a parancsot. Mikes mosolygott. — Fene ember az öreg! — Kani gyerek! Visszatértem a tábornokhoz, — épen akkor vették le lováról. Az öreg ur szénája rendben volt. * Odasántikált az ágyukhoz, felnyittatá a lőszer-ládákat, beléjök nézett, — s mint édes jó anya, rég nem látott gyermekének hazatértét az anyai szeretet boldog mosolyával üdvözli, s elmereng tekintetében: úgy nézte ő kedves magzatait, azt a négy darab hatfontos ágyút. Az öreg ur kezdett átszellemülni. Busan lépdelt a IV-ik, ők szaladtak meg és nem tudták miért... A mint a tábornok mellett elhaladtak, lesiiték szemeiket. Hanibál serege Kapuánál, a magyarok Várnánál. — Messze van- e az ellenség? — kérdé Bem. — Nyomban követ bennünket! — Gyors léptekben hátráljanak; helyre van szükségem ! Sebesen hátráltak. Hallatszott a dobszó, az ellenség üldözött keményen. Az osztrák-német verte a «Kossuth kutyák»-at! . . . Bem megszaladt ! . . . Éljen a gleichberechtigung . . . Kibukkantak az utkanyarulatból. Az öreg ur egyik ágyújára hasalt, s halkan mondá: — Nicht schiessen! •*— Nem kell lőni! Végig nézett két ágyúján, s közelebb inté a parancsnokot : — Egy gondolatnyival lejebb, — inkább a lábat, mint a főt, az talál! Hagyta őket jönni, közeledni. Mikor a czélponthoz ért a hadoszlop közepe, elkiáltá magát: — Jetzt schiessen ! schnell laden ! — Most lőni! sebesen tölteni! A rézbika bömbölt, a hó porzott, a «kájzerlikek» hullottak rakásra, mint a kéve, — az öreg ur magasztosult . . . A kólón megállóit, habozott, nem tudta: előre-e vagy hátra! — Egy tiszt kiugrott a sorból, s elkiáltá magát: — Fällt das Bajonnet, — im Sturm ! A négy rézbika egyszerre bömbölt, a füst elfeledte a láthatárt, el az üteget; nem látszott semmi; csak egy rikácsoló hang kiáltá folyvást: sebesen tölteni és lőni! így folyt ez perczekig a sötétben, csak a közelgő dobpergés hallatszott, — mind közelebb, mind közelebb.
