Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

Mihelyest elindult a bajó, három truppra oszlott a fiatalság, körbe vévén a három hírneves követet.

A turopolyai gróf a papokat szidta ez lévén neki kedvenez thémája. Szavait szintúgy nem válogatta, mint mikor egy kerületi ülésen azt mondta: «Tekintetes károk és rendek : áz á zágrábi püspök nagy hunczfut (akczió—akczió !), építtet magának egy szip kástél, visz bele 12 szip kisasszonykákat és velők jól mulatja magat.» (Ez ugyan nem tartozik a mi tárgyunkhoz, de a történéli igazság kedvéért meg kell említenem, hogy a gróf urat ezért busásan megakcziózták, ő ugyan azzal mentette magát, hogyannak a szónak «hunczut», nem tudta értelmét — de azért a 60 girát meg kellett néki fizetni.)

Madarász sokat beszélt szónoki diadalairól. Elbeszélte, hogy Cziráky. a fehérmegyei főispán egyszer nagyon szerette volna őt kapaczitálni, s csak úgy familiáriter «uramöcsémnek» szólította; ő meg azután mindig per «Urambátyám» titulálta azt, s mikor aztán a sok urambátyám kihozta a főispánt a flegmájából, azt mondta neki «azúr», ö pedig úgy repostirozott neki: «A kaputomat méltóztatik urambátyám érteni? —mert az csakugyan azúr.“

Bónis Samu bácsi ideálja volt az ifjúságnak. Minden ízében szabadelvű, a szónak megrettenthetlen kimondója és kurta szónoklatokat tartó ember volt. Magam is a rajongásig szerettem és becsültem őt, s ez okból az ő körében maradtam. Samu bácsi úgy közibünk vegyült, mint akármelyik jó pajtás. 0 nekünk szivart adott, mi meg neki tüzet. A ki szóhoz juthatott, anekdótázott; szép nőkről, vadászkalandokról folyt a beszéd.

A ki valaha hallott-—és ki ne hallott volna — passzioná- tus vadászokat, a mint kalandjaikat elbeszélik, az tudja, hogy az ily kalandok elbeszélői Münchhausennek, De-Manxnak nagyon keveset engednek.

Samu bácsi is mondott egy ilyen vadászkalandot, hallgatóságának zajos tetszésnyilvánítása között.

— Jurátus-koromban -—igy kezdte — egy szép társasággal vadászni mentem a Tisza berkibe. Holmi ringy-rongy rókát meg se lőttünk. Farkast akartunk fogni. Jó erős fagy volt, s íagygyal könnyű a farkast becserkészni. En jó messze elkószáltam a társaságtól, magam kezire akartam dolgozni; s mivel tudtam, hogy a farkas legörömestebb tartózkodik a parti bozótokban, a Tisza jegén haladtam lefelé. Egyszer: zsupp, beszakad alattam a jég, és én, mielőtt időm lett volna magamat meggondolni : — viz alá merültem, s egyenest a jég alá. Sebesen vitt a Tisza lefelé. No Samu! gondoltam magamban, ebből még valami bolond is lehet. Ekkor leereszkedtem a Tisza fenekére, puskám agyát fejem fölé tartva, egy nagyot rúgtam magamon fölfelé, s a terv pompásan sikerült. Puskám agyával kiütöttem a Tisza jegét s azon a léken fejemet hirtelen kidugtam. Mikor már a fejem szabad levegőn volt, már akkor tudtam, hogy megmenekültem. Nagynehezen kinyúltam egyik kezemmel a nyíláson, puskámat is kihúztam, s agyával akkorára tágítottam a léket, hogy kifértem rajta. Denique : kimásztam. Eddig még nem szóltam egy szót sem, nehogy vadásztársaim, kik már keresésemre indultak, kicsufoljanak. De alig léptem tizet, egy tapodtat sem tudtam menni, a vizes ruha csonttá fagyott rajtam. — De ekkor már kiáltottam! — Jöttek is hamar a jó czimborák, hatalmasokat nevetve sóbálványnyá lételemen. Ketten fölkaptak bundák közé, szánra pakoltak s mire haza értünk, én akkorra jól ki is aludtam magamat, úgy

hogy a vizes ruha is mind megszáradt rajtam. Azután reggelig tánczoltunk és én derekasan udvaroltam a nőknek, s hogy az a kis malőr nem pusztított el, abból is láthatjátok öcsém, hogy most is itt vagyok köztetek.

Ezt a vadászkalandot beszélte nekünk Bónis Samu bácsi márczius 15-én a Dunán utaztunkban, annyi verosimilitással, hogy senki se merte volna mondani: de azt bizony nem hiszem.

Egyszer csak azon vettük magunkat észre, hogy Pozsonyba értünk, hol szerencsénk volt hallani Kossuth legnagyobbszerii szónoklatát. A «Zöldfa» erkélyéről szólt a néphez, s hangján eleinte rekedtség volt észrevehető, mely azonban, a mint belemelegedett a beszédbe, egészen elmúlt.

Pozsonyba értünk, a nélkül, hogy valami revolucziot csináltunk volna; de megcsinálták azt pesti kartársaink és barátink ugyanazon a napon.

Ki tudja, hogy ha el nem mesélték volna követ utitársaink az időt, mi nem vágtuk volna-e valami tilos fába a fejszénket? !

Ilyen időket éltünk mi abban a korban, hogy eljött az idő teljessége. Nagy fiai e nemzetnek, kik mint újkori argonauták, meghozták a magyar nemzetnek — nem az arany gyapjat, hanem az arany szabadságot, lassanként hullanak. Már csak kevesen vannak, hogy bizonyságot tegyenek ama nagy idők nagy eseményeiről.

Optimates !

Bónis Sámuel is egyike volt ama nagy idők emberének s midőn a hivatott historikusok elmondják honfiúi erényeit, hadd jegyezze fel Klió őt hétköznapi alakjában is. így is tiszteletre méltó, igy is áldott az ő emléke. Egy 1848-ki juratus.

(ír. Széchenyi Béla és a khinai kormány.

Széchenyi grófnak Khina nyugoti részén való utazásáról, főleg azon szándékáról, hogy Kansu khinai tartományból Tibetbe nyomuljon elő, különös hírek terjedtek el.

A khinai hatóságok — ugyan nagyon udvarias kifejezésekkel — az idegen utazó e szándéka meggátlására azon mesével állottak elő, hogy a tibetieket ősrégi idők óta vallásos eskü arra kötelezi, hogy minden idegennek megakadályozzák a hazájuk földjére való lephetést, sőt hogy maguk a khinai hatóságok tehetetlenek a tibeti nép irányában, miért is ők semmi esetre sem kezeskedhetnek e szent törvény ellen cselekvő személyek biztonságáért s felelősséget nem is vállalhatnak.

Vámbéri Armin kimutatja, hogy ez együgyü mese a khinai kormány tulajdonképeni czéljainak elpalástolására szolgál.

Először is Tibet khinai tartomány, melyben a khinaiak mint elnyomók a legmélyebben gyűlöltek és velük szemben nemcsak az európai, de sőt az írókezek és amerikaiaknak is előny nyujtatnék. Tibet, mely területi kiterjedése szerint a khinai birodalom majdnem nyolczadrészét teszi, a khinaiak által csak az 1720 ik évben igáztatott le teljesen. Ezen idő óta, tehát közel másfélszáz éve, uralkodik Khina a tibetiek jó és békés népe felett, a nélkül, hogy az előtt bármily irányban is kedveltté tudta volna tenni magát. Az ellentét, mely a két elem közt létezik, a mi nézetünk szerint a jövőben is kizár minden közeledést. A tibeti mint hegylakó erkölcseiben igen egyszerű s a legmélyebb vallásos ábrándoktól van áthatva, és a lakosság egy hatodi része állítólag a lelkészek felekezetéhez tartoznék. A khina- ellenbcn fondorkodó és ravasz, élvvágyó, vallási ügyekben felette közönyös, a mellett saját magasabb műveltségében öntelt és a tibetit csak mint zsarnokságának tárgyát tekinti.

Másodszor a khinaiak által a tibetiek szent esküjéről tett állítás hazug volta abból is kitűnik, mert Tibetet már eddig