Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

Ha én elbeszélésemben netalán eltérek a valóságtól, érje őt a felelősség; őtőle igy hallottuk,mi hogyan történt odabenn. A jó Ferdinánd király, kinek nevét még az 50-es években sem tudtam tudtam tisztelet érzete nélkül említeni, kinek ural­kodása alatt kezdett hajnalodni Magyarország ege, királyi dísz­ben ült fel trónusára. Kossuth mint a deputáczió szónoka mondta el, mit kér a magyar nemzet koronás királyától. Kollegánk beszélte, mint vették kereszttűzbe az ott jelen volt császári herczegek, aztán Metternich et caetera: tekintetökkel a jó lelkű királyt; s mint integettek neki állhatatosságot a «tolakodó» magyarokkal szemben. S ő —ki úgy sem tudta mi jót, mi rosz- szat beszélt Kossuth, mert magyarul beszélt,—felolvasta válaszát latinul: «sicuti semper, stb. mint mindig, úgy ezután is — hű magyar alattvalóimnak javát és boldogságát — legfontosabb fejedelmi gondjaim közé sorozandom.» Erre Kossuth elkezdett szólni mennydörgő hangján : «300 esztendeje — mondá — mióta a magyar nemzet ezt a nótát hallja. Ha felséged most is ilyen sovány válaszszal akar ben­nünket szine elől elbocsátani az ország rendei semmiről .sem állhatnak jót.« Denique, a király követve jó szive nemes sugallatát, nem méltatva figyelemre környezete tiltakozó tekintetét, kinyilat­koztatta : hogy megadja a magyar nemzet kérését. Mikor az én Maár kollégám ezeket hallotta, ki akarta nyitni az ablakot, hogy leszólhasson hozzánk ; de Lajos barátom soha se látott O-Szőnyön olyan ördöngös závárt ablakon, mint a milyennel a Burg ablakjai záródnak; nem volt mást mit ten­nie, kedvezvén erre a követek királyt éltető zaja, mint könyökét nekifesziteni egy nagy ablaktáblának, mely csörömpölve hullt alá — s a törött ablakon leszólt, mondván : «megvan minden — lesz minisztérium !» Mikor mi ezeket a boldogító igéket meghallottuk, mint a Szilágyi Mihály jégen álló katonái — egy szempillantás alatt kardot rántottunk, exaltácziónkban kardunkat összecsattogtat­tuk : és kiáltottuk : «Éljen a király !» Mikor a mi éljenzésünket meghallotta a Burgot körülálló százezernyi nép, kitört az is minden nyelven. «Hurráh-t!» — «Vivát»-ot, «Bravó»-t! «éljen»-t!» «Hoch lébe!» kiáltva. Nyájas olvasók, kevés van közietek, a ki százezer embert, egyszerre hallott volna kiáltani, kiáltani az elragadtatás hang­ján, az újjászületés reggelét üdvözölvén. Ezen egetrázó iidv-riadal behatott a trónterembe is, el­nyelve a főnemesek éljenzése zaját, — igy beszélé el Maár ba­rátunk — megdöbbenés félelme ült mindenkinek orczájára. A király is láthatólag megdöbbent. Egy udvarnok ezt látván, a királyhoz hajolt, és hódolattal jelentette: — Felségedet éltetik a magyarok. A király nem figyelve többé az udvari szabályok követel­ményeire, fölugrott trónusáról, sebesen ment egy erkély abla­kához, azt sajátkezüleg felnyitotta (neki könnyebben ment, mint Maár kollegának), kiállt az erkélyre és ott aprón hajtogatva magát, örömtől sugárzó arczczal mondogatta: «die lieben Ungarn, meine lieben Ungarn !» Mikor a fejedelmet megláttuk nyájas arczával, még zajo­sabban tört ki a lelkes éljenzés. A nép — mely ekkor már át­törte az eleibe húzott kordont, és ott állt a téren — a mennyi oda fért velünk együtt hurrázott egetrázkódtató kiáltással. E közben egyik jurátustársunk lelkesedésében ezt kiál­totta : «Ezt István herczegnek köszönhetjük, ő törte mega kamarillát» (notabene: ez akkor igen divatos szó volt; 10 perczig nem beszélt két ember a nélkül, hogy a kamarilla szó előne került volna). «Éljen István herczeg ! éljen István herczeg!» zúgták, harsogták a magyar ifjak, s a velők már ekkor összeke­veredett, ölelkező és csókolódzó bécsiek is együtt kiáltották. Soha sem felejtem el azt a csodával határos jelenséget, hogyan termett ebben a pillanatban közöttünk István herczeg. Az égből pottyant-e le, vagy a földből tűnt elő ? annyi tény, hogy a mint ott harsogtattuk a nevét, megjelent köztünk a szép, daliás alakú palatínus, s igy szólt: «Az istenre kérlek bennete­ket barátim, hogyan tudtok úgy megfeledkezni, hogy az én nevemet együtt említitek a császáréval! Ne tegyetek engem ez által szerencsétlenné, kiáltsátok — éljen a császár!» Erre a jelenetre, tudom, élénken emlékeznek akkori jurá­tus-társaim, hanem hát ez a jelenet csak kis körben történt, elnyelte azt az uj korszakot köszöntő nép-riadalom. Idő tellett bele, mig az a beláthatatlan uéptömeg, mely a császári várlakot körülállta, megmozdult. Mi jurátusok a ka­szinóba húzódtunk, atyáink ott maradtak a Burgban alku­dozni. Minden 15—20 perczben kaptunk tudósitást, Madarász László, a két Andrássy, Csuzi Pál, Bónis Sámuel és más fiatal követek voltak a hírhozó parlamenterek. Maga István herczeg is megtisztelt bennünket egy kis rövid látogatással. De liátvol is rá szükségünk ! Mert én nem tudom, hol vette magát a sok rossz hir, a melylyel egymást rémitgettük. Beszélték, a követeket egytöl-egyig elcsukták. Már a kaszinó is k' véve katonasággal, mindnyájunkat itt fognak, és b várfogságra, Scbwechátnál táborozik 30|ezerember, ‘ a tábori tüzek, azok reggelre benyomulnak Béé a revoltáns, fegyvertárt feltörő, Hintákat ke' bécsieknek, de jaj lesz nekünk is, itt rekedt Hozzájárult még bátorságunk próbá rülmény, hogy a magyar ifjúság deputácr aulához (a bécsi egyetemi ifjak szövetkéz velünk fraternizálásra. Szentül meg vo’ napokon által Bécs városának elkényi hogy most lesz még csak igazán a sze kell ölelnünk és csókolnunk az egész a fraternizálás, minden elmaradt, ügy mintha valami Schul-inspektort vártak nátor és a ki az ifjúságot le szokta kaj szekundára felelt. Biz én nem tudom a professzor volt az aula prézese, ki a ■ mi deputatusaink nyakába öntötte. Az hogy a bécsiek már kivívták a maguk s- dalban az oroszlánrész az aulának es írva a történelem könyvébe ; teg1' nincsen semmi szavok, de r kötendő szolidaritás mia* Képzelhetni, mily ny renditő hősök üdvöz1 gető hirek még ez' E köz1 megvacsr hogy a'

Next

/
Oldalképek
Tartalom