Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
40 finn hagyományok egész sor, inkább vagy ke- vésbbé tisztelt, természetfölötti lényeket is említenek. Itt épen úgy fellelni, mint a középkori európai mondákban, a németek köböldjait, zörgő manóit, a skótok brownieit, a svédek tomtegub- barjait, szóval egész seregét ama törpéknek, s házi manóknak s emberbarátoknak, a kik oly dolgosak és szolgálatkészek, de egyszersmind oly sérthetők és boszuvágyók. Ha a finn uj házba ment lakni, nem feledkezett meg soha az épület mind a négy oldala felé meghajolni, a láthatatlan lények előtt, a kik itt netalán már letelepedtek, hódolatát bemutatandó s az udvariasság e jele által azok jóindulatát megnyerendő. A finneknél különféle állat, különösen pedig a medve, szentség jellemével volt felruházva. A rúnák a medvét Ohto-nak mondják. Ezek azt beszélik, hogy Ohto a nap- és hold mellett született. Az erdők istennője személyesen volt a dajkája. Ez őt, midőn a bölcsőben feküdt, ezzel együtt fenyőgallyakra kötözte arany szalaggal. Fogat azonban nem akart neki adni, míg meg nem Ígérte, hogy semmi erőszakosságot nem követ el. Minthogy azonban Ígéretét sokszor megszegte, tehát az embereknek jogukban áll megölni, s még mai napig is megünnepíik Finnország némely részében, épen úgy, mint hajdanában, a medve és vadászok ünnepét. Ez hosszadalmas szertartás, melyre a falu minden családja egy házba gyűl, és a mulatság félig burlesk, félig lyrai, egyaránt örvendezteti az öreget és gyermeket, az urat és szolgát. Ez oly vígjáték, a melyben minden jelenlevő részt vesz, némelyek dallal melyet kezdenek, mások refrainjök által melyet ismételnek, mások pedig taglejtésökkel; ez oly vigjáték, melynek megvan kezdete, bonyolódása s vidám kifejlése. Elébb hírül hozzák, hogy egy medve tőrbe akadt, s ezzel az ünnepély megkezdődik. Két férfi elmegy, a tenyerestalpas állatot felkeresendő, útközben dalolja : „Most a medvét kell megfognunk, arany bőrét megszereznünk, éber Tuopia országában a csendes erdőben. Én is erős voltam egykor, oly erős és iíju mint sok más ember. Midőn vadászatra összegyűltünk, a barlangba berontottam s a szélesorrut közelről megcsíptem. Most már öreg vagyok, de a vadászatot mégis szeretem; engem a vadászat Tuopia országába, a mézivó barlangjába vonz. Elhagyom én a lakomat s elmegyek a fák alá. Mielikki, erdők királynője , vess szemkötőt a medve szemére, kendőt a fejére; tégy mézet a fogaira és vajat a torkába, hogy a vadászt meg ne érezze és ne lássa jöttét.“ A vadászok ezután a medvéhez fordulnak, mintha még életben volna, s kérik, hogy szelídüljön meg. „Ó te az erdőneü széles homloku és szép kerek tagú fia, ha a büszke vadászokat jőni látod, dugd körmeid a talpad alá, fogaid pedig állkapcsaidba; jó medvém, jó mézevőm, légy szerény mint a fajdtyúk, aludjál mint a lúd.“ Azután bocsánatot kérnek hogy megölték. „Szép barátom, drága medvém, nem én voltam az, a ki a földhöz vágott, se nem a testvérem; magad ingadoztál mikor mentél, mert ügyetlenül tetted a földre lábadat, melylyel szép ruhádat mind szétszakítottad.“ Ekkor megfogják lábainál fogva, elviendők, s arra kérik, hogy tegye magát minél könnyebbé: „Kedves, széleshomloku medvém, szépséges mézevőm, még egy kicsit utaznod kell. Állj a lábodra, indulj te, erdők királya. Mi téged népes társaságba viszünk, olyan házba, a melynek arany oszlopai vannak s deszkázata ezüst. Érdemes ven- dég gyanánt mutatunk be, úgy mint nemes jövevényt és te jól érzed majd magad ottan; tejet adnak innod és mézet enned. Jer, hadd vezessünk oda; légy könnyű, mint a vizen úszó levél, mint egy ágacska, mint az erdei evet.“ A házhoz közeledtökkor az egyik vadász meg- fujja a kürtöt. Hallja ezt az egész társaság s kérdezi, mit jelentsen e vidám hang. Közülök egyik a vadászokhoz megy s kérdezősködik tőlök. A vadász büszkén válaszolja : „Az erdők királyát hozzuk.“ Es ekkor megzendül az örömének : „Hála neked, isten, teremtőnk, hála neked, a ki az izmos állatot kezünkbe juttattad, a ki lakunkba hoztad az erdőnek kincsét. Üdvöz légy, mézes talpú, ki átléped küszöbünket : Egész életemben óhajtottam, egész életemben vártam azt az órát, a mikor téged láthassalak; vágjam teljesültét ohajtám, mikint nyár végén teljesül az aratás, miként a tél haván a korcsolyázás, miként a rózsapiros ajkú lánynál a férjhez menetel. Reggel s estende kinéztem az ablakon s igy szóltam magamban : „Hát nem hallani a vadászok zajongását, az erdei szüzek kiáltozásait? Nem hozzák ide a nagy madarat?“ Aztán megkérdezik a vadászok, vajon készen van-e minden az érdemes vendég elfogadására; megmutattatják a szobát, melyet neki szántak; leteszik a medvét egy padra s dicsőítik erejét és szépségét. Némely madár a finnekben a tisztelet szintén ily sajátságos érzelmét költé föl. A sasról azt tartották, hogy a világ megteremtésében ő is részt vön. A sas az éjszaki szél látható jelképe volt. A kakuk énekével termékenyítette a földet; a búvár eleve látta és hirdette az esőt. A téjutat madár- utnak hivták, hihetőleg azon monda folytán, melyet némely skandináv és szláv törzsnél szintén feltalálhatni, s a mely azt mondja, hogy a megszabadult lelkek az égnek röpülnek fehér galamb képében. A rovarok közül különösen a méhet tüntették ki s tisztelték. A finnek, valamint a lappok, hegyeket, bizarr idomú sziklákat, némely tavat, forrást és folyót •!
