Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
SZEPIK0DALM1 II dik év-folyamJulius 17-én 1862. F I G Y E L 0. Második félév, 11-ik szám. Szerkesztői szállás. [ Megjelenik e lap cstitörtökön. hová a lap szellemi részét illető külde- i -------------i nények utasítandók : Ülloi-ut és 3 pipa- | Előfizetés helyben házhoz hordva, vidéken postai utcza sarkán 11-ik szám. szétküldéssel, félévre 5 ft. egész évre 10 it. Kiadó hivatal, hová az előfizetési pénzek s minden a lap anyagi részét illető dolgok utasítandók : Egyetem-utcza 4-ik szám Cy^NÉMI PÁRHUZAM. Közvetlen Csokonai előtt, alatt és után verselek hosszú sorát halljuk zsibongani, mely az akkor előtérben álló iskolák egyikéhez sem szegődve, sőt úgy látszik, tudomást, sem véve róluk, haladt a népszerű köznapiság széles, poros országutján. Azon iskola volt ez — ha ugyan iskolának lehet mondani -- mely egyenest a „poetica clas- sisok“ napi és heti gyakorlataiból cseperedett fel. Önteni a verset valamely feladott tárgyról, mint : „az év négy szaka“ — „a reggel“ — az égő ház“ — “a zivatar“ — „a középszer“ — „a fösvénység“ — „a hivalkodás“ — stb. vagy valamely „pátronus“ neve napjára örvendő — halálakor gyászéneket enyvezni össze többnyire latinul, de olykor kivételesen magyarul is : ez volt a költészet gyakorló műhelye, a költői hivatás criteriuma, hol az, ki a többi felett ügyesség, könnyűség által kitűnt — kivált ha még azonfelül tanulótársait s a disznótorok közönségét is tudta mulattatni furfangos vagy priapi versekkel — már az iskola falai közt megnyerte a felavató olajt; kilépvén pedig már előre némi nimbus várt rá az illető társas körökben, melyek ízlése nem kívánt, jobbat. Mi természetesebb, mint hogy az ekkép némi hirre kapott egyén folytatá, a mit annyiak Ítélete szerint nem „invita Minerva“ kezdett vala : leirásai, elmélkedései, tréfái, köszöntői még egyre biztosították számára a tapsot, : igy lett a Mátyásiak, Pócsok, Láczaiak hada, igy a minden kar- és rendbeli „lagzisok,“ kiknek népszerűsége egy Kazinczy homlokát, nem engedé a méltó babérhoz jutni. Ekkép raj: zott fel nálunk egy verselő csoport, mely a művészet legkisebb öntudata nélkül mesterkedik vala, melyet irodalom-történetünk népiésnek mond, de a melyre inkább népszerű nevezet illik. Mert se tudva s készakarva, se ösztönszerüleg nem járt az utón, mely a szó elfogadott jelentése szerint a ,népies“ alatt értődik : nem hozá be irodalmunkba a népi eszmejárást, nem költészetének naiv friseségét, melyen, mint a Reineke Fuchs-ról mondja valaki, még érzik a mező s erdő illata, — nem benső, lényeges költői formáit, a külsők közül is leginkább csak azt, a mi úgy szólván negativ (mint a mértékhiány), nem erélyes, ruganyos rövid nyelvét; szóval sem a Niebelungen sem Goethe népiességét. A mi őket e nevezetre jogosítaná, az legfölebb a nyelvnek minden erőszaktól, idegen behatástól ment szókötése, mely a hétköznapi népéletben is megvan, — egy-két versalak, mint az erősen tagolt magyar alexandrin, használata s ebben a közép- s végspondeusra eső nehéz rhyth- mus; bizonyos talpraesettség az egyes mondatokban (olvasd pl. Mátyási „Vén szűz“-ét) s az a két-három népdal, melyhez leereszkedtek : de másrészről semmi törekvés ná- lok, hogy a népnyelv virágait szedjék föl; ritkább, ünnepiesb, hatályosb szófordulatait tegyéksajátjokká; eszményitésimódját (mert van ám!) kövessék; benső, teljes idomaira szert tegyenek. Ellenben örömest aff'ectál- ják a tudós színezetet,; nem a ,népből“ nem is a ,népnek“ Írnak, hanem azon diákos kö